Tóth Elemér: Közeledik a tavasz

Tóth Elemér: Közeledik a tavasz

 

– Még néhány nap, anyó, és beköszönt a tavasz – mondta az öreg Simon néninek Kovács bácsi, a levélhordó, és bekattintotta postatáskáját. – Már érzem a csontjaimban.

– Ugyan már, kedveském – sóhajtott fel Simon néni –, hol van az még! Nem látod, mekkora hó borítja a földeket?!

– Hát ha nem hiszi, nem hiszi – vont vállat a postás –, de azt mondom én magának, hogy az idén egykettőre itt terem – azzal  ellenzős sapkáját  a fejébe nyomta, csettintett Bodri nevű kis tacskókutyájának, és ment tovább. Expresszlevelet vitt Madarászéknak, ők pedig a falu túlsó végén laktak.

– Kovács bácsi – csapódott a postás mellé Bódi Feri –, amit a tavaszról mondott, az igaz?

– Meghiszem azt – bólogatott a levélhordó –, hát nem tudod, hogy lent a folyóparton, a szikláknál már barkát eresztett a fűz?

A fiú tagadólag ingatta a fejét.

– Micsoda legény vagy te! – nevetett a szemébe Kovács bácsi. – Pici korodtól szívod itt a jó gömöri levegőt, és még azt se tudod, mikor közeledik a tavasz.

– Igenis tudom! – kiáltotta Feri, és azzal lenyargalt a dombról. Egyenesen a folyóhoz futott, oda, ahol a nagy sziklánál sűrűn nőttek a fűzfabokrok. Mielőtt a délutáni foglalkozásokra menne az iskolába, tör néhány barkaágat – gondolta.

Ott vannak! Valóban ott vannak a bársonyos barkákkal borított fűzfaágak. A bársonyos kis bozontok ezüstösen csillogtak a napfényben. Csak az volt a baj, hogy a szebbje a még jéggel borított folyó fölé hajolt. Ámde a jég már vékony. Vékony, akár a nagyanyó selyemkendője.

Feri óvatosan lépett a csillogó jégtükörre. Először csak a cipője orrával próbálgatta, aztán egy picit beljebb csúszott, utána még beljebb… Hirtelen megállt, mert érezte, hogy a jég  egyre jobban hajlik alatta…

Kinyújtotta a karját a barkával megrakott kecskefűz sűrű ágai felé. Hármat az édesanyjának visz, hármat pedig a nagymamájának – határozta el –, hogy a nagyi végre elhiggye, csakugyan közeledik a tavasz.

Ekkor a jég nagyot reccsent, Feri meg ijedten kapott a fűz ágai után. Mint  harapófogó, úgy szorította, markolta őket, mert a talpa alól egyszeriben eltűnt minden, csak a víz buzogott fel vadul körülötte. A kényszerű jeges lábfürdőtől akkora visítozásba kezdett, mintha nyúznák.

– Tudtam én, hogy csak te lehetsz az! – kiabálta már messziről Kovács bácsi, amint rohanvást igyekezett le a dombon. Aztán odanyújotta a kezét Ferinek, és szépen partra húzta.

– Kellett ez neked? Nem megmondtam, hogy hamarosan itt a tavasz?! – dörmögte feddőleg. – Ilyenkor csak a bolond ember merészkedik a jégre…

Egyébként minden úgy történt, ahogy azt Kovács bácsi, a levélhordó megjósolta.

A folyó jege rövidesen eltűnt, s a füzek ágain mindenfelé kövér barkák ragyogtak.

Valóban beköszöntött a tavasz.