Három ember meg egy csalfa
Vaskarika,
réztengely,
tótágast áll
szeptember:
virágzik az
akácfa,
galamb tocsog
tócsába’.
Csipkebokron
illat gyúl,
fejünk búbjára
csillag hull.
Rókavörös,
cinóber,
vén piktor az
október:
okkersárga
telihold,
tölgyfa, bükkfa
teli folt.
Irul-pirul
Orsolya –
szép lesz a telünk
mosolya.
Lyukas garas,
kőhenger,
ágat szaggat
november:
mindenszentek
széllel száll,
Márton fehér
lovon jár.
És mit csinál
Erzsébet?
Viharról készít
fényképet.
Álmok hava,
hótenger,
fenyőt cipel
december.
Beszánkázunk
Szentesbe,
újhold szállong
szenteste.
S amíg zeng a
dicséret,
magot szórunk a
cinkének.
Bókuska otthona
Szentes fölött
kilenc kőszál,
Bókuska ha
arra kószál,
kakukkfüvön
dongó dönög,
dimbes dombon
juhnyáj csörög.
Szentes hegyén,
dirib-darab,
kőnyáj legel,
ezer darab.
Bókuska ha
arra ődöng,
bánya mélyén
kő hull, kő döng.
A szentesi
Lingó hegyen
vadkörte és
kökény terem.
Bókuska ha
arra cselleng,
feje fölött
elszáll, elleng
ég vizében
három gólya –
három hószín
tündérrózsa.
Bókuska szárnyai
Bókuskának szárnya van,
ezüstfényű szárnya,
vízi sellő hozta neki,
Tisza hableánya.
Éjjelente fel-felrepül,
cserfacsillag trónusra ül,
s széttekintvén látja, ó,
szundikálgat Hold apó.
– Ég pásztora, ébredj, ébredj.
csillagnyájad szerteszéled,
s odalent az éji vándor
lámpásod nélkül bukdácsol!
S Bókuska, míg tart az álom,
alászáll egy holdsugáron.
Arra ébred, csukott szárnnyal
képzelete égig szárnyal.