Sebők Zsigmond: Mackó úr a Bakonyban - részlet

 

Mackó tekintetes úr levelet kapott hazulról. A borítékra számos paca közt ez volt írva:

Adassék e Levéll mackó Muki Urnakk Rokonisze retettel.

–  Ejha – gondolta  magában Mackó  úr –,   valamelyik kis lusta Mackó öcsém vagy Mackó húgom írhatta ezt, aki szekundát kapott a helyesírásból az iskolában! Hja, a helyesírásban nagyon hátul kullog a nemes család.

A levelet idősb Mackó Muki úr diktálta a Mackó kisasszonynak. A bácsi arra kérte ifjabb Mackó urat, az ő szeretett tányértalpú unokaöccsét, hogy menjen el kedves fiának, Mackó Mónikának a lakodalmára.  A menyasszony Cammogó szomszéd bájos és művelt Dorka leánya, hetedhét vadonban híres szépség. Mackó urat a kedves bácsi ott fogja várni kocsival a bakonyi erdő szélén, azon a helyen, ahol a megboldogult nagypapájuk egyszer leütött egy lovat.

– Ezt már szeretem – mondotta magában Mackó úr. – Ide már elmegyünk. Hej, de jól kitáncolom magamat a Mónika öcsém lakodalmán! Pista!

Ezt  az  utóbbi  nevet  már  bömbölve   kiáltotta a tekintetes úr.

Pista  abban a percben megjelent.  Összecsapta a sarkantyús csizmáját.

– Parancs!

– Mondd meg Jánosnak, hogy fogjon be, a cselédeknek pedig add tudtukra, hogy elutazom.

János fejét rázva ment befogni a kocsiba. De amint tudjuk, Mackó úr ezúttal nem Budapestre készült, hanem a Bakonyba, Mackó Mónika úrfi és Cammogó Dorka kisasszony menyegzőjére.

Nemsokára megtudták, hogy Mackó úrnak esze ágában sincs Budapestre menni, hanem lagzira készül. Erre aztán lett nagy készülődés, mindenki akart valamit küldeni a mátkapárnak. A méhek pompás mézet hoztak és a kis szorgos munkások felügyelője, a Mackó úr első és második utazásából ismeretes  öreg  béres,  így szólt  (de  előbb levette

a kalapját tisztességgel):

– Csés jó reggelt kívánunk a tekintetes úrnak, mind közönségesen!

– Adjon Isten, kedves szolgám, mi jót hozott kegyelmed? – kérdezte Mackó úr, akit éppen borotvált az udvari borbélya. Hja, a lakodalomra nem lehet csak úgy morcos ábrázattal menni!

Az öreg méh ezt zümmögte:

– Hallottuk, hogy lakodalomba tetszik menni, hoztunk hát a szép menyasszonynak egy kis friss, jó szagú mézecskét, ha ugyan meg nem veti.

–  Köszönöm, hűséges szolgáim, a mézet – mondotta Mackó úr nekik –, majd megörül annak Cammogó szomszéd kedves menyasszony lánya! Hogy kegyeskedik-e megenni? Meghiszem azt, és meg is fogja  nyalni utána  mind a  két kezét...   azaz  bocsánat, mind a négy tányértalpát!

A méhek elbúcsúztak. Mackó is elkészült az útra. Bevitték az úti párnát, hogy a drága fejét legyen mire rátenni, amikor aludni akar a vonaton. A táskájába tették a fekete selyem úti sipkáját, hogy meg ne hűtse a buksiját; azután az úti pokrócot, hogy legyen mivel betakarni gyönge lábát, térdét. Néhány budapesti lapot is dugtak a zsebébe, hogy ha  unatkozik  a  vonaton,  egy  kicsit  olvasgathasson. A tekintetes úr a legszebb ruháját öltötte föl, és virágbokrétát is vitt, hogy a bájos menyasszonynak kedveskedjék vele.

Sietnie kellett, mert a vonat nem várakozik még az olyan vitézlő nagy úrra sem, mint amilyen Mackó tekintetes úr. Ezt már tudta Mackó úr tapasztalásból. Azért hát hamarosan a kocsin termett. János bátya a lovak közé csapott és a kocsi repült országúton, kerékvágáson, dimben-dombon, hegyen-völgyön a vasúti állomás felé. Oda megérkezvén, Mackó úr jegyet kért a vasúti pénztárnál.

–  Hová tetszik? – kérdezte a pénztáros.

–  A bakonyi erdő szélére.

–  Melyik állomáshelyre?

–  Arra a helyre, ahol a boldogult kedves nagyapa leütött egy lovat.

A pénztáros kiejtette a kezéből a jegyeket.

–  Egy lovat? – kérdezte bámulva.

–  Igen, a főerdész úr szürke hátas paripáját. Pedig a főerdész úr is rajta ült.

–  Jó kedve lehetett az öregúrnak!

– Meghiszem azt! – dörmögte büszkén Mackó tekintetes úr. – Hála Istennek, az egész famíliánknak gyöngyöm, gyöngyöm, gyöngyvirág kedve van. De hát kérem a jegyet!

–  A Bakony erdő szélén nem áll meg a vonat, oda nem adhatok jegyet.

Mackó úr megvakarta a füle tövét.

–  Tyűh teringette! – mormogta. – Pedig ott vár a bátyám a kocsival.

–  Mindegy, a vonat nem megy a kocsihoz, hanem a kocsi menjen a vonathoz.

Ezt belátta Mackó úr is, és a bakonyi erdőhöz legközelebb eső állomásra váltott jegyet. Muki bátyjának pedig sürgönyzött, hogy a kocsit az állomásra küldje,  sejtvén,  hogy a  bátya  nem  mer a pályaházig menni.

A lakodalom Cammogó szomszéd úri házában volt, ahol gazdagon terített asztal várta a dirmegő-dörmögő, ugri-bugri, barna bundájú, fényes násznépet. Hétféle volt csak a lé, hát a sok pecsenye, kürtőskalács, fánk, dió, mogyoró! El sem lehet mondani, mi minden ínyes falat került az asztalra és az úri társaság fogára.

A harmadik fogásnál fölállott Mackó úr és torkát köszörülve szót kért.

–  Halljuk a szép szót! – kiáltotta a násznép.

– Uram, uram. Cammogó uram, kedves tányértalpú atyámfia, szállok az úrhoz! – mondotta Mackó úr, poharát, mely tele volt piros borral, fölemelve.

– Állok elébe! – kiáltotta vissza Cammogó szomszéd.

– Régóta cammog a nemzetes Cammogó família, nem kevesebb ideje dörmög a tekintetes Mackó család – mondotta Mackó úr –, de ilyen szép párt, amilyen az én kedves Mónika öcsém és Dorka húgom, ritkán látott a két nemzetség. Sokat utaztam, voltam Budapesten, Újpesten, Bergengóciában, és bátran mondhatom, hogy nem találkoztam még ilyen megtermett, talpas vőlegénnyel és ilyen szép fogú és körmű menyasszonnyal. Emelem tehát poharamat a szépséges ifjú párra, a Cammogó és Mackó család reményeire és kívánom, hogy sose szűkölködjenek friss mézben, gyümölcsben, pecsenyében, legyen mindig méhecske, aki helyettük dolgozik, és kert, ahonnan almát lehet szedni. Isten éltesse az ifjú párt a medvekor legvégső határáig!

– Éljen az ifjú pár, éljen a dirmegő-dörmögő szónok! – kiáltotta a násznép.

Mindenki fölkelt helyéről és koccintott a megtermett talpas vőlegénnyel, a szép fogú és körmű piruló menyasszonnyal, nemkülönben a jeles szónokkal. Körmös bátya ezt mondotta Mackó úrnak:

– Sokat isznak a bőrünkre, de ilyen szépen még soha, mint te az ifjú páréra!

Éppen asztalt akartak bontani, mikor kocsizörgés, csöngés-bongás hallatszott, és belépett két útitáskával a kezében egy úr. Természetesen egy mackó úr.

– Csakhogy el nem késtem, adj Isten jó munkát! – mondotta a jövevény mosolyogva. – Nem ismertek rám, úgy-e, atyafiak?

A násznép végignézte az idegent. Fekete bundája volt, nem barna, mint a helybeli uraságoknak. Nem ismerte senki.

A jövevény Cammogó szomszédhoz járult:

– Bátyó, rázd föl egy kicsit a buksidat, hátha eszedbe jut, ki vagyok?

Aztán Mackó úrhoz fordult:

–  Muki fiam, te híres, te sem tudnád, ki vagyok?

A jövevény most megcsípte a szép menyasszony, Dorka nagysám állát.

– Dorka húgom, te sem ismersz rám? Pedig én küldöttem neked a legfinomabb feketecukrot nevednapjára. Most is lóhalálában egyenesen a lakodalomra jöttem.

Dorka nagyot kiáltott:

– Nini, iszen ez az amerikai nagybácsi!

Persze, az volt, Mackóék amerikai rokona, a fekete Mackó család egyik jeles tagja. Megölelték, megcsókolták, majd megették, tíz inas, cseléd vette ki kezéből a táskát, ernyőt és az asztalfőre ültették.

– Merre jöttél, kedves nagybácsi? Kellemes utad volt-e?   El  vagy,  úgy-e,   fáradva?  No,  hamar,  eressz le a gégéden egy pohárral ebből a pompás szíverősítőből!

Az amerikai nagybácsi alig győzött a sok kérdésre felelni.

– A Jeges-tengeren jöttem keresztül szánkón, aztán végigkullogtam Szibérián, láttam törököt is, jártam hegyen, völgyben. Nem történt semmi bajom, csak egyszer leszakadt alattam a jég, csaknem belefúltam a tengerbe; háromszor meglőttek, csaknem otthagytam a bundámat; vagy tízszer megfogták a fülemet a vadászkutyák, csaknem leszakították. Különben nagyon kellemes utazásom volt, és hál Istennek, idején megérkeztem Mónika öcsém és Dorka húgom lakodalmára!

Az amerikai nagybácsi sok szép ajándékot hozott az ifjú párnak, a két táska tele volt ezüstalmával, aranydióval, illatos mézzel.

Most még nagyobb kedvre derült a násznép, s mikor a féllábú Dörmögő János, a Mackó koldus, besántikált a mankóján, mindenki vetett a sipkájába egy csizmadiatallért vagy egy ezüsthatost.

Ebéd után táncra kelt a násznép. Mackó tekintetes úr a kedves menyasszony, a bájos és művelt Dorka elé járult, összecsapta a bokáját és gavallérosan meghajtotta magát.

– Kedves kis tányértalpú, hegyes fogú húgocskám – mondotta –, járjuk el a menyasszony táncát!

Dorka fölkelt, és a másik pillanatban ketten vígan járták a cepperlit. Jaj, de gyönyörűen járták! Mackó úr jobbra hajlott, Mackó úr balra hajlott, aztán hejehujja hopp, hopp, úgy megforgatta a Dorkát, mind elhullajtotta kontyát.

 

Szabó Zelmira rajza