Krúdy Gyula: A vitéz szűrszabó

 

Abban a városban, ahol én születtem, lakott a legvitézebb szabó. Igaz, hogy az se nadrágszabó volt, hanem szűrszabó. Szép fekete meg fehér szűröket szabott, kacskaringós tulipánokkal jól teletűzdelte. Hívták pedig Krotvai Mátyásnak a szűrszabót. Elmondom vitézségének a történetét.

Azelőtt, mielőtt vitézségét elkövette volna, bizonyosan mindenki nagyot nevetett volna, ha Krotvai uramat vitéznek vagy bátornak hallja.  Mert addig no, amíg a vitézséget el nem követte, nem volt ő se bátor, se hős. Kis fekete gombócemberke volt, olyan fényes szemmel, mint az egéré. Varrta, varrogatta a szűröket, nagy szekeren vásárokra hordozta, és így csendesen éldegélt.

De változtak az idők.

Hirtelen nagy szél támadt, és megmozdult a föld, megmozdult a szív az emberekben  ̶  kiütött a szabadságharc.

Minden épkézláb ember elment honvédnek. Még az öregemberek is a zászló alá gyülekeztek. Csak Krotvai Mátyás nem.

Kérdezgették a szűrszabót:

  ̶  Hát maga, Krotvai uram, nem csap fel honvédnek?

A szűrszabó felfújta magát.

  ̶  Már hogy mehetnék el én, mikor mindenki elmegy? Ki marad itthon drága városunk védelmére?

Ezen azután nevettek az emberek. Mert hogy volna az elképzelhető, hogy a kis Krotvai egyedül védelmezze meg a várost, amikor olyan kicsi, kövér volt?!

Elmentek a honvédek. Diadalmas csatáknak híre érkezett a városkába   ̶  az otthon maradt asszonyok már csúfolni kezdték a szűrszabót:

  ̶  Látja, Krotvai uram, most maga is ott lehetne, ahol a dicsőséget osztogatják, ha nem volna olyan anyámasszony katonája!

Krotvai csak hunyorított a szemével.

  ̶  Majd eljön még az én időm is! Megmutatom, hogy nem vagyok én olyan pipogya, amilyennek látszom.

A kis szabó addig emlegette az ő idejét, amíg az csakugyan elkövetkezett.

Egyszer híre jött, hogy ellenség közeledik a város felé. Másnapra már ott is volt egy század dragonyos katona.

Hej, nagy volt a rémület a városban. Az asszonyok elbújtak a pincébe, padlásra.

Krotvai is éppen azon igyekezett, hogy kifut a városból a szőlőhegyre, és ott elrejtőzik valami présházban, mikor egy asszony a padlásablakból észrevette.

  ̶  Hová lohol, Krotvai uram? Hát nem megígérte, hogy megvédi a várost?

Krotvai Mátyás megingott, mintha mennydörgős mennykő csapott volna le előtte.

  ̶  Igaz biz az   ̶  mormogta szégyenkezve.  ̶  Megígértem...

Most már nem ment a szőlőhegy felé, hanem a város közepe felé.

A piac közepén ott voltak már a dragonyosok. Kipányvázták lovaikat, és dideregve huhukoltak a tenyerükbe. Mert éppen kemény téli idő volt, a katonáknak pedig nem volt köpönyegük. Azt elhagyták valahol, amikor a honvédek megkergették őket.

A dragonyosok kapitánya, egy nagy bajuszú, mérges ember harsány hangon kiáltotta a piac közepén:

  ̶   Jöjjön elő a bíró, mert mindjárt felgyújtatom a várost!

Krotvai, aki éppen akkor ért a piacra, félénk hangon, nagy torokköszörülések közben ezt mondta:

  ̶  Engedelmével, vitéz úr, nincs itthon a bíró...

  ̶   Hát hol van?

  ̶   Elment, könyörgöm, tüzérnek... Nagyothallott, hát másnak nem használhatták.

A kapitány mérgesen pödörte a bajuszát.

  ̶   Könyörgöm alássan, ne tessék azt tenni. Agyonütnek engem az asszonyok, mivel én vagyok megbízva a város védelmével.

A marcona kapitány végignézett a kis szűrszabón.

  ̶  Kend védi a várost? Kend? Akkor kendet húzatom fel a legelső fára.

Krotvai erre is csak azt felelte:

  ̶  Könyörgöm, ne tessék azt tenni, mert ki védi meg akkor a várost?

A kapitány türelmetlenül kiáltotta:

  ̶  Láncos-lobogós, elég legyen már! Ne szónokoljon annyit.

  ̶  Pedig még volna valami mondanivalóm, kapitány úr   ̶  erősködött Krotvai.

  ̶  Hamar, ki vele!

  ̶  Hát azt mondanám, hogy ha kapitány úr megígérné, hogy nem bántja a várost, békén elvonul innen, akkor én ellátom téli gúnyával a katonáit! Úgy fáznak szegények, mint a verebek a fán.

A kapitánynak felvillant a szeme.

  ̶  Kend talán szabó?

  ̶  Mégpedig szűrszabó!  ̶  mondta büszkén Krotvai uram.

A kapitány kezét nyújtotta.

  ̶  Helyes, áll az alku.

Ott volt a Krotvai háza a piac közepén. A háború alatt összegyűlt  a sok szűr a padláson. Nem kellett senkinek se szűr. Hiszen honvédruhában járt mindenki.

Krotvai lehozta a padlásról a sok szűrt. Mindegyik katonának adott egyet. Hej, örültek a katonák a jó meleg szűröknek!

  ̶  Megtartom ígéretemet   ̶  szólt a kapitány.  ̶  Nem bántok itt senkit.

Megfúvatta a trombitát, és századjával kinyargalt a városból.

A trombitaszóra előjöttek az elbújt emberek.

Krotvai a piac közepén állott, és büszkén mutatott a nyargaló ellenség után.

  ̶  Ugye, megkergettem őket? Mondja még valaki, hogy nem vagyok vitéz ember!

Ettől a naptól kezdve Krotvai uramat nem is hívták másképpen, csak így: a vitéz szabó.

 

Balázy Géza rajza