Kovács Magda: Varjúcska tanácsot ad

 

Földigfülű megnézte magát vízi tükrében – egy erdőszéli tócsában – , és bánatosan sóhajtott kettőt.

– Haj, haj! Mégiscsak túl hosszú a fülem. Egyetlen nyuszigyereknek sincs ekkora. Földig érő! Úgy bizony! Ó, milyen csúf! – És máris itatni kezdte az egereket.

– Cin, cin – örvendeztek az egerek, és összekoccintották teli poharaikat. – Ihaj, tyuhaj, Földigfülű kománk, sose haluk meg! – rúgták a port körbe, karikába fogódzva. Lett nagy hajcihő! Legyek dongtak, komótos dongók döngicséltek, karcsú szúnyogok bokáztak fel-le bukva a fényes levegőben. Igazán közönyös, részvétlen társaságnak bizonyult az erdő népe. Senki, de senki nem akadt, aki osztozott volna Földigfülűvel nagy bánatában. A nap még meg is dorgálta:

– Buta kis nyúl vagy te, Földigfülű! Hát legszebb ékességed miatt búsulsz? Ostobaságod miatt sírhatnál inkább! Vagy talán nem a két, földet seprő füleddel hallod meg már messziről a vadász lépteit? Sokkal messzebbről, mint bármely más nyúl az erdőben? Jobban tennéd, ha becsben tartanád, gondoznád, ápolnád, mindennap tisztára mosnád! Hiú tükrödet pedig elpusztítom!

Ezzel megérintette egyik forró sugarával az aprócska kerek tócsát, s az volt, nincs, eltűnt. Csak egy üres szarvasnyom maradt utána.

Varjúcska, aki egész idő alatt egy faágon ülve hallgatózott, most leröppent a földre, körbejárta Földigfülűt, és ravaszul hunyorogva megmaradt fél szemével kijelentette, hogy ekkora füle még egy nyúlnak sem lehet. Kettőnek esetleg. De inkább háromnak. Méricskélt, számolt, bólintott és hunyorított.

– Ahogy  mondtam, ahogy mondtam. Három nyúlnak való fül. És még nőni fog. Úgy bizony, nőni!

– Ó jaj, ó jaj! – óbégatott Földigfülű. – Mi lesz velem, ha akkorára nő, hogy talicskán kell majd utánam tolni?

– Esetleg lába nő – próbálta vigasztalni varjúcska.  – Miért is ne? Lába nő mind a két fülednek, és ott fognak futni szépen melletted kétoldalt. Persze előfordulhat majd, hogy olykor másfelé akarnak futni, mint te. D ez nem biztos – tette hozzá gyorsan, mikor Földigfülű fájdalmasan felnyögött.

– És feje is nőhet? Mind a két fülemnek? – nyögdécselt a boldogtalan nyúlgyerek. – Két fej meg egy fej az három fej. Háromfejű nyúl! Ilyen még nem volt. Varjúcska, mit tegyek? Mit lehet itt tenni?

– Le kell belőle vágni. Ez csak természetes.

Varjúcska híres volt gyors és meghökkentő tanácsairól.

– Ami nő, és nem akarjuk, hogy nőjön, azt levágjuk. Bent a faluban ismerek egy szabómestert. Ő majd segít rajtad. Harmadik ház jobbról, az erdő felől. Hivatkozz rám bátran!

Azzal Varjúcska már ott sem volt.

Földigfülű nem sokáig töprengett. Átviharzott az erdőn, s ügyesen cikázva a kertek alatt, egykettőre a szabómesternél termett.

– Hát tudod... – mondta a szabómester, de mert sok volt a dolga, nem szaporította a szót, kiszabta s levágta a nyuszi fülét.

– Amúgy derék legény vagy – mondta, amikor végzett a dolgával –, még csak föl sem szisszentél egész idő alatt. No, fogd, ez a tiéd. – Azzal a nyuszi markába nyomta a levágott füldarabokat.

Földigfülű egyszerre könnyű és vidám lett. Szemügyre vette magát a szabómester borotválkozó tükrében, és megállapította, hogy a füle apró, kecses, akárcsak Mókusé. – Nagyot néz majd az erdő, ha így megjelenek – ábrándozott –, és hogy irigyel majd a többi nyúl!

Megköszönte a szabómester munkáját, hóna alá csapta a füldarabokat, és eliramodott. Káposztáskert mellett vitt el az útja, orrába csapott a finom, ismerős illat, s egyszerre nagyon éhes lett. – Mit – gondolta magában, miközben beugrott a kertbe –, megjutalmazom magam egy jó kis ebéddel, most, hogy apró, előkelő fülű nyúl lett belőlem. – Itt tartott a kellemes falatozással körített gondolatsorban, amikor egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás, lesújtott egy furkósbot, egyenesen a hátára. Ojjoj! Szállt a por a nyuszibundából a gazda husángja alól.

– Még szerencse – lihegte néhány méterrel odébb –, hogy nem a kutyája talált rám. Valahogy nem figyeltem eléggé, túl mohón estem neki a káposztának – nyugtatgatta magát, mert jobbik esze azt súgta, hogy baj van. Nagyon nagy baj.

S jobbik eszének bizony igaza lett. Oda volt már híres, nevezetes hallása. Szinte süketen rohangászott, egyik veszélyből a másikba.  Kutya- és rókafogak csattogtak előtte, mögötte, körülötte lépten-nyomon. Egyszer vadászcsizma nyikordult hirtelen mellette, máskor hajtógyerekek vetették rá magukat közvetlen közelről. Végül már a saját árnyékától is annyira félt, hogy ha hirtelen megpillantotta, hanyatt-homlok futni kezdett. S futott, amíg föl nem bukott egy zsombékban vagy kimerülten el nem terült a földön. Behunyt szemmel, dermedt szívvel várta a véget, amíg rá nem döbbent, hogy önmaga elől menekült ilyen fejveszetten.

Naphosszakat kucorgott rémülten, minden kis zajra összerezzenve a kuckójában. Elmaradtak a vidám reggeli futások, bukfencezések a tisztáson, jóízű tereferék az erdő népével.

Bánta már, szánta már, amit tett. S ment is volna a szabómesterhez, hogy visszavarrassa a fülét – ha mer. De még a fejét sem merészelte kidugni rejtekhelyéről, nemhogy a faluba bemenni.

Az erdőben hamar híre futott Földigfülű nagy bajának, bújának. Ismerős és idegen állatok részvéttel, fejüket csóválgatva tárgyalták az esetét.

– No de ilyet, no de ilyet! – sopánkodtak –, olyan kicsire vágatni a fülét, hogy lőtávolból sem hallja meg a vadász lépteit!

Leghangosabban Varjúcska sopánkodott, forgatta megmaradt fél szemét, de a többiek lehurrogták.

– A te ostoba tanácsodnak köszönheti – okolták valamennyien.

– Miért? – vágott vissza Varjúcska csípősen. – Ti talán elleneztétek? Ott voltatok, hallhattátok!

A nagy lármára, zenebonára bekukkantott a nap is az ágak közé. S azonnal Földigfülű keresésére indult, mihelyst megtudta, mi történt a fülével. Melegen megcirógatta, amikor rábukkant a sötét, hideg kuckó mélyén. Nem szidta, nem korholta. Gyöngéden bánt vele.

– Gyere, segítek, hogy bejuss a faluba! Majd elvakítom a kutyák, vadászok szemét. Ne félj, nem ér baj útközben – mondta, s elkísérte oltalmazó fényével a szabómester házáig.

– Hát tudod... – mondta a szabómester, amikor megpillantotta a lerongyolódott kis állatot, de mert sok volt a dolga, nem szaporította tovább a szót, csak gyorsan visszavarrta a nyuszi fülét.

– A varrás nyoma sajnos örökre megmarad – tartotta elébe a borotválkozó tükröt, miután végzett, de Földigfülű ezúttal nem nézett bele.

– Annyi baj legyen – mondta vígan. – Fontos, hogy ismét olyan jól halljak, mint régen.

Megköszönte a szabómester munkáját, s már neki is akart iramodni, de a küszöbről visszaszólt:

– Mester uram, lehetségesnek tartja, hogy a fülemnek lába nő?

No nevetett erre akkorát a szabómester, hogy még a borotválkozó tükrét is elejtette.

– Lefogadom, hogy ezt Varjúcskától hallottad – törölgette a szemét, mert a nagy kacagástól kicsordultak a könnyei, de Földigfülű mit sem látott ebből. A káposztáskertben ebédelt nagy vígan, s ezúttal senki sem vágott furkósbottal a hátára. A gazda, a vadász, a kutya, a róka még gondolatukban sem juthattak többé a közelébe. Visszavarrt fülével élesebben hallott, mint valaha.

Ettől fogva akkora becsben tartotta két hatalmas tapsifülét, mint valami kényes hercegkisasszony a maga pici, bársonyos fülecskéjét.

 

Balázsy Géza rajza