Régi mesterségek 8. rész - A kékfestő

 

Fáradságos munka volt a kékfestés régen, amikor még kis műhelyekben kézi szerszámokkal dolgoztak a mesterek, a kékfestők. Naphosszat görnyedtek a festőkádak felett, mintázták, szárították, vasalták végszámra a vásznakat. De micsoda boldogság volt aztán, hogy örült a mester a vásárban, amikor az asszonyok elégedetten válogattak a kelméi közt, dicsérték kék színüket, mintáikat – ha jó vásárt csinált a vevő és eladó.

A kékfestő kész vásznakat mintázott meg. A mintákat fa nyomódúcokkal nyomta rá az anyagra, aztán a vásznat kékre festette. Olyasmi eljárást alkalmazott, amilyet mi is szoktunk a húsvéti hímes tojások festésénél, amikor írókával visszük fel a mintát a tojásra. A mester fa dúcokba faragta bele a mintát. Ezt mártotta méhviaszba, és rányomta a vászonra. Amikor a méhviasz megszáradt, indigócsávába merítette a kelmét. A festék mindenütt megszínezte az anyagot, csak a méhviasz alatt nem. Mosással, áztatással leoldotta róla a méhviaszt, és előtűnt alóla a fehéren maradt rész, a minta.

 

     

 

Kékfestő vászonból varrták a falusi emberek egykor a munkaruháikat, a kötényeket, szoknyákat, ingeket. Főleg a német lakosságú vidékeken kedvelték a kékfestőt, a Szepességben, Lőcse, Eperjes, Igó környékén, a Kis-Kárpátok és Gömör német településein. A konyhában, műhelyben, az állatok gondozása közben, kerti munkánál praktikus viselet volt a sötét színű ruha, mert nehezebben szennyeződött.

 

      

 

A régi kis műhelyekben minden munkát kézi erővel végzett a mester. Nagy kőkádakban keverte be a festéklét, az indigócsávát, a fadúcok mintáit kézzel nyomta rá az anyagra, a vásznakat hatalmas állványokon szárította a műhely padlásán, ahol jól járt a szél. Később a kisebb műhelyekben is gépesítettek, nyomógép vitte fel a mintát az anyagra, gép hajtotta meg a mángorlót, ami simára vasalta a vásznat. Ám a kis műhelyek így sem tudtak lépést tartani az egyre szaporodó textilgyárak termelésével. A divat is megváltozott. Már nem kékfestőből készült a falusi emberek munkaruhája sem, hanem mindenféle gyári anyagból. És a kis kézműves műhelyek ideje lejárt. Ma csak néhány működik belőlük. Ágyterítő, abrosz, párnahuzat, függöny és ajándéktárgy készül a festett kelméikből.

 

     

 

Minden vidéken más volt a divat. Valahol a világosabb kék és apró mintás kelméket kedvelték, másutt a sötét, mélykéket nagy mintával. A mesterek kívánságra sárga, zöld, piros, narancs színű mintát is nyomtak a vászonra. A mélykék alapszínt úgy érték el, hogy többször merítették a kelmét a festőlébe, a szabadban megszárították, majd újra belemerítették. A szép kékfestő vásznak a vásárokon és a heti piacokon találtak vevőre. Itt állították fel a mesterek a sátraikat, s ide jártak az asszonyok, hogy a család munkaruháihoz a szükséges mennyiségű vásznat rendszeresen beszerezzék. Ma főleg kézműves vásárokon, fesztiválok kirakódó vásáraiban és iparművészeti boltokban találkozhatunk kékfestővel, ezeket látogatják a ma is dolgozó mesterek, hogy portékájukat eladják.