Herman Ottó: Hajnal

 

Az erdő még pihent... Kelet felől éppen csak az első halovány fény futotta be az égboltnak egy kis részét; olyan halovány, hogy éppen csak önmagának világított, árnyékot nem teremtett, az erdő árnyékát sem zavarta fel.

De a halovány, szerényke ív, amelyet e fény megalkotott, mind magasabbra és magasabbra emelkedett; az ívből nagy félkör lett, mely elmosódó szélével végre a zenitre hágott.

Ekkor a félkör központjából, mely éppen a látóhatárba esett, sárgás fény kezdett lövellni. És ez már gyorsabban terjedt. Nem is érhette el még a zenitet, amikor eredete forrásából már a rózsás hajnali pír is bontakozni kezdett.

Ez már a világosság volt.

Az árnyék kelletlenül, lassan, de folytonosan hátrált az erdőszélről, a fák koronáiról ‒ mind beljebb és beljebb vonult az erdő sűrűjébe.

S midőn a fények forrásából a sugáregyenes küllők is előtörtek ‒ s avval a világosság ‒, és nyílsebességgel az égbolton termettek: ekkor az éj árnyai elpusztultak, az odvakba bújtak.

Ragyog a hajnal, rózsás színe befutja a mindenséget.

Minden ébren van.

Ekkor a Május-birodalom legszebb tündére kikelt az erdő kristálytiszta forrásából, s megvitte az erdő ura parancsait.

Mert ma a birodalom alapításának évnapja van, s ez mindenkor hálaünneplésnek van szentelve. Ez legott meg is kezdődött.

A tündér szavára szárnyra kelt a reggeli szellő, s megkondította az erdő, a mező összes harangvirágát.

Felséges összhang volt. A harangvirágok mélyen szóltak, a gyöngyvirág csöngetett...

A szellő magasabbra szállott, s befutotta a lombos fák koronáit. Ezeken a levelek összesúgtak, s ez jeladás volt az erdő énekeseinek.

Mint a müezzin a minaret párkányára, úgy szállott fel az éneklő rigó a legmagasabb bükk csúcsára s elkezdte:

Tü-tü-tütü-tilio-tililio-tilililio,

Cik-zik-tilio-titiolio-tü-tü!

Ez rigónyelven volt énekelve, s körülbelül ezt teszi: „Ébredjetek, hívek, a mindenható, dicső természet tiszteletére, kinek jóvoltából átéltük a telet, megértük a szerelem s általa az élet föltámadását!ˮ

E szót rögtön átvette az erdő szélén ájtatoskodó aranyfejű sármány, és sármánynyelvre fordítva továbbadta a bokrok és mezők felé.

És ekkor ugyanez a hálaima sok-sok lüktető madárszívet szólaltatott meg. A szív szava énekben tört ki; legbuzgóbban azoknál a kis madaraknál, akik még az embereknek is igazán hűségesei, mert mindenkor megosztják velük a tél nyomorát, nem vándorolnak ‒ a fészek tájához ragaszkodva télen-nyáron díszei a vidékeknek.

Szólt az ének fent és alant.

A bokorban a kis poszáták halk dala hallatszott, a vörösbegyé csak akkor, amikor a poszáta elhallgatott.

Fenn a magasban, a mezők felett pacsirta szólt. Szinte versenyt emelkedve dalával, már-már eltűnt a szem elől: de éneke azért lehallatszott a földre:

Ó, te dicső, dicső

kikelet, kikelet!

Ezalatt benn az erdőben virág, állat és minden kellőképpen hozzájárult az ünnep díszéhez.

A szagos müge virága szolgáltatta a tömjént. Illata befutotta a sziklaoltárt és környékét, ahol a büszke páfrány strucctollszerű levelei képezték a fődíszt.

A sebes vízér habja a kőbe ütődött, s folytonosan szórta a gyémánt cseppeket a martilapu sötétzöld, nagy és öblös leveleire. S e cseppekben a nap sugara törött meg, hogy szivárványszínekben ragyoghasson vissza a mindenségbe.

Szóval fölséges szép ünnep volt ez, a tavaszi hálálkodás ünnepe! Semmi gond, semmi bú sem zavarta, kivált a madarak örömét. Hiszen a fészkek készen voltak, sőt némelyikben már tojást is melengetett az a gondos, hűséges madáranya-szeretet.

Ezért az ünnepies hálaadás után járta a csevegés és pajkoskodás is.

Az aranybegy örökös jókedvében koronából koronába szállva, bujkálva bolondította a vásott fickókat, akik tojást szedni jöttek az erdőbe, folyton azt kiáltotta nekik:

Kellediófiú-kellediófiú?

Majd innen, majd onnan kiáltotta. S a fickók, fölfelé bámészkodva keresték a bolondítóját; mentek, mentek a hang után, míg végre a gyökérbe botolva orra buktak, mire az aranymálinkó, kivált pedig a feketerigó, mely a dolgot az aljfából leste, elkacagta magát.

Míg itt ilyenek folytak, az erdőszél bokrain, egy tüskés galagonyán ott ült Kollurió úr, jó magyarán: a tövisszúró gébics.

Tövisekre fölpeckelt, vergődő és kapálódzó cserebogarai között, bolondos farkcsóválás mellett, folyton-folyvást csettegetett az úton elvonuló szekerek lovaira ‒ nagy hamisan nevetgélt magában, hogy a lovak füleiket hegyezgetik, s az ostor felé fordítják, ettől félve pedig gyorsabban is lépegetnek.

A bolondos csúszkáló-mászkáló küllő meg avval mulatozott, hogy a hegyoldalon legelésző birkákra füttyengetett ‒ nagyon tetszett neki, hogy a birkák a füttyre kanyarodtak, a lompos, mogorva Kuvasz úr pedig majd feléje, majd a juhász felé nézett, nyilván azt kérdezve gazdájától: láttál már ilyen bolond madarat?

 

A mesével Herman Ottóra, a nagy természetkutatóra, "a madarak atyjára", a pókok és halak kiváló ismerőjére emlékezünk halálának századik évfordulója alkalmából.

 

Balázsy Géza rajza