Letti és a tejesbögre 2. rész - A királyság

 

Letti kinyitotta a szemét, aztán gyorsan becsukta, és csukva is tartotta. Nem akart hinni a neki, mert amit látott, az nem a fejére húzott takaró volt, és nem is a szobája, hanem egy egészen más valami. Jó erősen összeszorította a szemét. De a fülét nem fogta be, így hallotta, ami körülötte történik.

Egy vékonyka hang szólt közvetlenül a feje mellett.

– Hasonlít rád, felség!

Aztán egy másik, talán még az előzőnél is vékonyabb ezt mondta:

– De nem olyan szépséges, mint te, felség!

Aztán egy harmadik sóhajtva:

–  Csodálatos barna szeme van!

És újra a második:

– De nem olyan szépséges, mint a tiéd, felség!

Végül egy negyedik hang, élesebb és határozottabb, mint az előző három, pontosan Letti feje fölött szólalt meg:

– Hát persze, hogy nem olyan szépséges, mint én, buták! És persze, hogy hasonlít rám! Hiszen ő a tükörképem a másik világban! Nem olyan tökéletes, mint én, de mégis.

– Igenis, felség! – hangzott kórusban a válasz. – Természetesen, felség!

Letti kinyitotta a szemét. Ezt mégis meg kell néznie, gondolta, bármennyire is meg van ijedve.

És láss csodát: a saját tükörképe nézett vele szembe. Ugyanaz a haj, ugyanaz a nagy, barna szem, ugyanaz a fitos, kicsit szeplős orr. Csupán egyetlen különbséget látott Letti kettőjük között: a másik lány fején egy csillogó-villogó, drágakövekkel kirakott korona ékeskedett. Szóval ő a felség – gondolta magában. És lassan felült, hogy a másik három hang tulajdonosát is szemügyre vegye. Azok erre óvatosan hátrálni kezdtek, mintha tartanának tőle, de egyáltalán nem tűntek barátságtalannak. Egy vörös, egy szőke és egy fekete hajú kislány állt mellette, mindhárom haja copfba fonva és színes, csillogó masnikkal átkötve. Halványrózsaszín pólót viseltek lila-rózsaszín fodros szoknyával és lila-rózsaszín csíkos harisnyával. A cipőjük nagyon finom, puha piros bőrből készült balettcipő volt. Letti szürke kis egérnek érezte magát a kopottas barna-zöld-sárga csíkos pulcsijában és lyukas farmerjében. El is pirult, amikor akaratlanul lepillantott a saját, valaha ugyan csodálatos királykék, mára leginkább koszos és szakadt tornacipőre a kecsesnek éppen nem mondható lábán.

Ekkor a felség előrelépett egyet, és méltóságteljesen Letti felé nyújtotta a kezét.

– Üdvöz légy nálunk, idegen! Amint látod, a tükörképem vagy, és pontosan ez az, amiért ide kerültél. Szükségünk van rád!

Letti bizonytalanul megfogta és kissé megrázta a feléje nyújtott kezet, majd nagy nehezen feltápászkodott. Talán inkább kezet kellett volna csókolnia? – aggodalmaskodott magában. Bár tényleg egymás tükörképei voltak, Letti mégis kicsinek érezte magát a koronás fő mellett, és nemcsak a drágakövekkel gazdagon megrakott fejéke, a csipkés-rózsás-orgonás gyönyörű királyi ruhája és csillogó fehér cipőcskéje miatt, hanem a belőle sugárzó határozottság, vagyis inkább felsőbbrendűség miatt.

Letti zavarában – hiszen mit is tehetünk egy igazi királynő jelenlétében – ügyetlenül pukedlizni próbált, amire halk kuncogás volt a válasz a királynő a háta mögül. Az udvarhölgyeknek nyilván jobban megy az ilyesmi – gondolta magában Letti, és még jobban elvörösödött. A királynő azonban egy finom legyintéssel méltányolta az igyekezetet, majd így szólt:

– Ugyan, tekintsünk el az efféle formalitásoktól! Végül is a másom vagy, ha úgy tetszik, valamennyire én magam, nem igaz? – és sokatmondóan az udvarhölgyekre nézett.

Azok sietve bólogattak:

– Hogyne, felség!

– Természetesen, felség!

– Akárcsak ön, felség!

– De nem teljesen, felség!

– Elég! – szakította félbe a kórust a királynő. – Dolgunk van. Gyere velem, körbevezetlek a birodalmamban!

És elindult. Letti, mi mást tehetett volna, követte, őt pedig az udvarhölgyek, szép libasorban. Egy gyönyörű, gondozott kertben jártak. Gyümölcsfák, szökőkút és egy kis tó is volt benne, a közepén pedig egy nagy játszótér terpeszkedett telis-tele mindenféle fantasztikus mászókával, csúszdával, hintával, bicikli- és görkoripályával, egyszóval mindennel, amit csak az ember kívánhat, s minden a legszebb és legjobb színben és kivitelben.

– Álmodom! – sóhajtott fel önkéntelenül Letti.

A királynő hátrafordult.

– Gyönyörű, ugye?

– Meseszép! – válaszolta Letti.

– És még nem láttad a palotát!

Ekkor értek a palota kapujába, amit két terepmintás pólóba és farmerbe öltözött, fakardokkal és falándzsákkal fölszerelt fiú őrzött.

– Üdvöz légy, Letícia királynő! – kiáltották, és vigyázzba vágták magukat, mire a nagy kapu, mint egy varázsütésre, kitárult.


Folytatjuk...

 

Balla Margit

 

Szabó Zelmira rajza