A Mágikók háza

Kornél délutáni sétára indult. Három kört kellett mennie a háztömb körül, nem futva, de nem is sétafikálva, erőteljes gyaloglásban, hogy a könnyű testmozgástól megéhezzen vacsora előtt. Anyja megigazította nyakán a könnyű sálat, egy puszit nyomott az arcára, és szelíd erőszakkal kitolta az ajtón.

Kornél sóhajtott, és elindult lefelé a lépcsőn. A ház előtt Izabella ugrálókötelezett. Mikor meglátta a fiút, abbahagyta a pattogást, és vidáman köszöntötte.

– Szia! Hova mész?

Kornél mogorván elfordította a fejét, és szaporázni kezdte a lépteit. De a lányt nem lehetett ilyen könnyen lerázni, hamar utolérte, és már ömlött is belőle a szó.

– Gondolkoztam a dolgon. Lehet, hogy a sárkány miatt vagy beteg.

Kornél sóhajtott. Ez megint kezdi – gondolta lehangoltan, de nem mondott semmit, mert hátha bátorításnak veszi a lány, és tovább locsog. De Izának ehhez nem kellett bátorítás.

–  Tudod, egy sárkány körül kevesebb a levegő, és az tele van mindenféle füsttel, porral meg kénvegyülettel. Olyan, mintha egy vulkán tetején élnél. Most mi van?!

A kérdés arra vonatkozott, hogy Kornél miért torpant meg, és miért igyekszik a tekintetével felöklelni a lányt.

– Milyen sárkányról beszélsz?

– Hát aki a házatokban lakik.

– Orvos látott már?

– Hát nem annyiszor, mint téged.

Ezt nem kellett volna. Kornél sarkon fordult, és szinte futva indult vissza a házuk felé. De a kislány tartotta a lépést.

– Mondtam már, előttem nem kell titkolódznod! Én is olyan vagyok!

Kornél megállt, és elszántan szembefordult a kis szörnyeteggel.

Elhatározta, hogy dűlőre viszi a dolgot.

– Miért, én milyen vagyok?

– Te tényleg nem tudsz semmit?!

– Mit!

A lány körülnézett, hogy nem hallja-e őket valaki, aztán a házra mutatott, aminek épp a kapujában álltak.

– Ez egy menedékház! – suttogta sokatmondóan, és hunyorított.

– Mi?!

– Itt csak mágikók laknak. Úgy értem... Te tényleg nem tudsz semmit?

Kornél komolyan rázta a fejét.

– Furcsa... – folytatta a lány –, ide elvileg csak azok juthatnak be, akiket üldöznek a peritonok.

– Kik?!

Izabella ekkora tudatlanság hallatán hatalmasat sóhajtott, aztán a kapubejáróra bökött.

–  Látod ezt a két szárnyas majmot a kapu két oldalán? Ők védik a bejáratot a rossz szellemektől. A peritonok a mágikók legnagyobb ellenségei. És ebben a házban kizárólag üldözött mágikók laknak.

– És kik azok a mágikók? – kérdezte fintorogva Kornél.

– Hogyhogy kik? Mágikus lények.

Ebben a pillanatban egy idős asszony lépett ki a kapun, két kezében visszaváltandó üveggel tömött szatyrok.

– Csókolom! – harsogta Iza.

– Szervusztok, gyerekek! – mosolygott vissza hiányos fogsorával a néni, és eldöcögött szatyraival a sarki éjjelnappali felé.

– Kollár néni is mágikus lény? – kérdezte vigyorogva Kornél.

– Persze. Vízimanó.

– Micsoda?! – ezen tényleg nevetni kellett: Kollár néni vízimanó!

– Nem vetted észre, hogy naponta kétszer megy le a boltba vízért?! Egy vízimanónak rengeteg vízre van szüksége, de nem ám csapvízre, hanem forrásvízre.

Kornél a fejét csóválta, de tulajdonképpen már kezdett tetszeni neki a játék. A kapucsengő névjegyzékét kezdte silabizálni.

– Halmiék?

– Hobbitok – vágta rá a lány.

– Horváthék?

– Elfek.

– Kiss Benedek?

– Benő bácsi? Troll.

– És a nagymamád?

– Mi lenne? Tündér.

Na, ez már tényleg röhejes volt! Kornél tisztán emlékezett, milyen patáliát csapott Baranyai néni, amikor a Hekker testvérek betörték az ablakát egy bőrlabdával. Olyan válogatott szitkokat zúdított rájuk, hogy még Kiss Benedek bácsi is belesápadt, pedig ő huszonöt évig kamionozott.

– Ha tündér, akkor elég jól álcázza magát! – mondta végül.

– Hát igen! – hagyta jóvá a kislány.

– Na és ki az a híres sárkány, aki miatt beteg vagyok? – kérdezte hetykén Kornél, és igyekezett olyan képet vágni, mint aki egyáltalán nem hisz az egészben, de a vicc kedvéért azért hajlandó úgy tenni.

– Nem találod ki? Pedig még a nevében is benne van! – mondta a lány.

Kornél újra a névjegyzéket kezdte tanulmányozni. Halványan emlékezett, hogy látta valahol kiírva, hogy dr. Sárkány Sándor, de az valószínűleg valami orvosi rendelőben volt.

–  Fogalmam sincs – bökte ki végül kedvetlenül.

A kislány egy névtáblára bökött.

– Dragomán Tivadar? – kérdezte furcsán a fiú. – Azt mondtad, hogy benne van a nevében.

– Tudsz angolul?

– Kicsit. A hét napjait meg a gyümölcsneveket már vágom.

– Tudod, mi a sárkány angolul?

Kornél a fejét rázta.

– Dragon. És az ember? Man. Dragon-man. Sárkány-ember. A Dragománok a legrégibb sárkánydinasztia Magyarországon.

Kornél most először gondolkodott el komolyan a lány szavain. Merően bámulta a névtáblát, aztán komoran a lányra nézett. „Mi van, ha...ˮ Nem, nem hagyja magát ilyen könnyen átverni, ő már nagyfiú, mindjárt tizenegy éves! Na jó, nem is annyira mindjárt...

– Te hány éves vagy?

– Tíz leszek – mondta büszkén a kislány.

– És még mindig hiszel a Télapóban? – vetette oda fölényesen Kornél, és bevonult a házba.

Igaz, ez a bevonulás inkább hasonlított menekülésre, de időt kellett nyernie, hogy átgondolja ezt az egész marhaságot. A lány halálosan komoly képpel adta elő a történetet, még csak nem is gondolkozott közben, csípőből nyomta a válaszokat, szóval nagyon meggyőző volt az egész – de ennek akkor sincs semmi értelme!

 

Herbszt László rajza