Letti és a tejesbögre 5. rész - Kiegyezés

 

Letti csöndben várt a takaró alatt, mígnem Letícia egyszer csak tényleg benyitott a szobába és leült az íróasztalhoz. Belelapozott a tornyosuló könyvekbe, kinyitotta, majd becsukta az egyik munkafüzetet, aztán a két tenyerébe fogta az arcát, mint aki egészen el van keseredve, és nagyot sóhajtott.

Letti ekkor kibújt a takaró alól, és megszólalt:

– Valami baj van?

Letícia úgy ugrott fel a székről, mintha megcsípte volna a darázs.

– Hát te? Hogy kerülsz ide? – kérdezte rémülten.

– Ahogy te! – válaszolta Letti dacosan.

– Csillagom, mondtál valamit? – nyitott be erre Letti anyukája a szobába. Lettinek alig maradt ideje, hogy visszabújjon a takaró alá. De Letícia is nehezen kapott levegőt a dupla ijedségtől.

– Ááááá… – nyögte ki végül – semmi, csak hangosan sóhajtottam, amikor megláttam a… – gyorsan az íróasztalra pillantott – a magyar nyelv munkafüzetet.

– A magyar nyelvet? De hát az a kedvenc tantárgyad! Csak nincs valami baj? Miről kell fogalmazást írni, ne segítsek? – kérdezte Letti anyukája, és közben veszélyesen közeledett az ágyhoz, hogy szokás szerint azon ülve segítsen a leckeírásban lányának.

– Á, nem, nem! Dehogy! Egyedül írom meg, most tényleg! Nem kell segíteni! – rázta a fejét Letícia hevesen.

Letti a lélegzetét is visszafojtotta a takaró alatt.

– Rendben, legyen úgy! – bólintott az anyukája, és kiment a szobából.

Letti kibújt az ágyból.

– Hát ez elég izgi volt!

– Hú! Végig arra gondoltam, mi van, ha egyszerre mindkettőnket meglát az anyukád! – suttogott izgatottan Letícia.

– Hívhattuk volna a mentőket.

– Hogy miket?

– Az orvost.

– Ó, a birodalmi orvos! Mire a lovas hintóján az valahova odaér, már rég meggyógyult a beteg! – nevetett Letícia. – Vagy itt másképp van?

– Itt eléggé másképp van minden.  De azért egy kicsit hasonlít is. Nálatok van iskola?

– Van, persze hogy van! De nem olyanokat tanulnak benne a gyerekek, mint ezek itt – mutatott a könyvhalmazra Letícia. – Nálunk az iskolában van ének, tánc meg illemtan, a kis hölgyeknek zongora és csipketerítő-varrás, az uraknak lovaglás és kardvívás. Nekem persze magántanárom volt, a sok fontos királyi feladat miatt.  De ebbe már te is belekóstolhattál!

– Igen, és tudod, mit? Nagyon tetszett!

– Nekem is tetszett itt, nálatok, egészen

a leckeírásig. Az viszont nekem nagyon idegen! Mondom, nálunk nem ilyesmiket tanítanak az iskolában, de a magánórákon sem!

– Az meg hogy lehet?

– Hát… – gondolkodott el egy pillanatra Letícia –, talán úgy, hogy nálunk más dolgok a fontosak!

– Az valószínű – bólintott Letti. – Most pedig együtt megírunk minden házit, jó?

– Jó, nagyon jó! – mosolyodott el boldogan Letícia királynő, megismerkedésük óta talán először.

A fogalmazáson túl, de a matekon még innen Letti megkérdezte:

– És mondd csak, honnan tudsz az átjáróról?

A világaink közti utazásról?

– Egészen véletlenül jöttem rá – kezdett bele a mesélésbe Letícia.

– Egyszer, már nagyon-nagyon régen, épp a megkoronázásom előtti estén a nevelőnő szokás szerint behozott a szobámba egy bögre tejet, hogy jobban aludjak, és szebbeket álmodjak. De nem a szokásos rózsakvarc csészémben hozta, hanem egy másikban. Abban, amiből te is ittál, amikor utánam jöttél. Pont olyan van neked is, láttam a konyhátokban. Azon az estén azonban még nagyon meglepődtem, és mérges lettem. Majdnem ki is locsoltam a tejet a szőnyegre, hogy a nevelőnő észrevegye, valamit nagyon nem jól csinált. De aztán valami azt súgta, mégse tegyem. Talán, mert szigorúan nézett rám a nevelőnő, nem tudom. Szóval, gondoltam, a megkoronázásom előtti estén mégsem rendezek jelenetet, és a számhoz emeltem a bögrét. Persze előbb belenéztem, hogy legalább tiszta-e az az ócska bögre. Tudom, nálatok nem ócska, ne haragudj, de mi odaát máshoz vagyunk szokva – tette hozzá gyorsan Letícia Letti összeráncolt szemöldökét látva, majd folytatta. – Akkor történt, hogy belekacsintottam a bögrébe, és mintha valami hangot hallottam volna. Mintha hívott volna valaki. Annyira megijedtem, hogy gyorsan a fejemre húztam a takarót. Aztán itt, nálatok ébredtem fel egy parkban, egy bokor alatt. Szerencsére a bögre a kezemben maradt, és vissza tudtam menni a mi világunkba. Azóta, ha már nagyon unom az uralkodást meg a sok rózsaszínt meg a csillámot meg a hajbókolás, csak átjövök hozzátok, és levegőzök, sétálok egyet az utcán. Egy ilyen séta alkalmával láttalak meg téged, s arra gondoltam, milyen jó volna hosszabb időre cserélni, és egy ilyen lány mindennapjait élni, mint te.

Letícia királynő sóhajtott, s Letti már nem is találta annyira ellenszenvesnek. Vannak jó pillanatai, gondolta magában, hangosan meg azt mondta:

– De ez nem ilyen egyszerű! Ha ezzel a tudással mennél holnap helyettem iskolába, komolyan lerontanád a jegyeimet!

– Na igen, azóta én is rájöttem – sóhajtott ismét Letícia. – Neked pedig meg kéne tanulnod az emberekkel bánni, és megismerni a birodalom működését, hogy uralkodni tudj. Kicsit aggódtam is a mai napod miatt. Lehet, hogy nem lesz az egészből semmi.

Mindketten hallgattak. Ez a lehetőség valahogy egyiküknek sem volt ínyére. Végül Letti törte meg a csendet:

– Azért ez nem olyan biztos.

Letícia reménykedve kapta fel a fejét.

– Ketten együtt többre megyünk, mint külön-külön, csak okosan kell szervezni a dolgokat, nem igaz?

– De, biztosan – bólintott Letícia. – Belevágunk? Történjen bármi?

A két lány egymásra nézett, megszorították egymás kezét, és egyszerre mondták:

– Történjen bármi!

 

 

Folytatjuk...

 

Balla Margit

 

Szabó Zelmira rajzai