Szabó Zelmira: Téli félnóta

 

Egyszer volt, hol nem volt, azelőtt, hogy minekutánna lett volna, de hogy, hogy nem, még ma is megvan egy falucska, abban egy házikó, azon egy ablakocska. Azon az ablakon szoktam én kinézni a nagyvilág veteményeskertjére.

Láttam például, amikor a kis szöszke Tavasz átmászott a kerítésen! Nyomában már ott is volt a Nyár, tarka, terebélyes ruhában. Aztán a keszeg Ősz anyó bukott át a kerítésen, barna ruhája fennakadt a dróton, görbe botjával lekaszabolta a virágokat, mindenen áttotyogott.

Ami ezután következett, azt már nem szerettem.

Jó, jó, nem mondom, szép, amikor Télapó, ez a fehér subás juhász betereli nyíratlan juhait a kertbe. Rengeteg fehér gyapjútincs ragad a fákon, bokrokon. De az a három juhászkutya! December a kedvenc, kicsi fekete puli, göndör-bondor. Nyakában piros szalag, azon zirgi-birgi csörgők. Január lomha, fehér, behemót, a derekamig ér. És ott van a szürke Február! Ekkora kutyát még nem láttam! Ekkora bundát sem láttam még! Ekkora fogakat sem láttam még! És hogy ugat! Ilyet sem hallottam még!

Februártól féltem a legjobban, alig merészkedtem ki a házból. Ha rámugat, kiráz a hideg. Ha megharapja a bokám? Ha megharapja a kezem? Ha megharapja az orrom? Ott bámészkodtam az ablakban, hol a kedves kis báránybuckákban gyönyörködtem, hol a kutya hideget szidtam. Egyszer csak felbukkant valami, szemtől szemben. Egy szamár! Olyan puhaszürke volt, mint a füst, a szeme olyan feketemeleg, mint a szén, olyan bolyhos,  mint a kályhából kihulló hamu. A három kutya körülugrálta, megugatta, oda-odakaptak a lábához. A szamár csak mosolygott.

 

 

– Jól van, jól, ugassatok csak!

A nagy borzos Február meg azt mondta:

 – Szaladj már, mert megfoglak, megcsípem a füled, megkapom a bokád! Megtépem a bundád! Te semmirekellő, ingyenélő, naplopó!

A csacsi megbillentette a farkát, meglibbentette a fülét, és arrébbállt. Meleg párát lehelt maga köré.

Megkopogtattam az ablakot. Idenéz?

Odajött az ablakhoz, orra alatt megolvadt a jégvirág, és nagy ákombákomok rajzolódtak az üvegre.

– Gyere ki játszani – párállotta.

– Félek Februártól! Megharap!

– Gyere csak! Ha velem vagy, nem bánt. Nem olyan vad kutya ő, mint ahogy ugat!

Felöltöztem. Bundacsizma, bundakabát, bundasapka, gyapjúsál, gyapjúzokni, gyapjúkesztyű. A csacsinak egy sült alma. Ha a szamár nem vár kint az ajtó előtt, Február bizonyára rámugrik. Fél karral átöleltem a csacsi nyakát, meleg párájába belebújtam. Mentünk, mint a jó barátok.

– Elolvasod a versem, amit ma írtam?

Térdig érő fehér báránybuckák közt mentünk fel a kert végébe. Ott volt legfehérebb a hó. Benne cifra lábnyomok. A csacsié. Kicsit összefirkálta egy szarka: cikkcakkos lábnyomát otthagyta. Lepecsételte egy cinege: sárga tollát ottfelejtette.

– Az lenne a legszebb, ha valaki megzenésítené – sóhajtott a csacsi. – Citerával vagy harmonikával!

A félsötétben (még csak hat óra volt) visszanéztem az ágyásnyi versre. Szörnyűség, borzalom! Beletapostam! Míg olvastam, összejártam a csacsi nyomait!

– Jaj, ne haragudj!

– Ó, te kis csacsi! – Ez azt jelentette, barátok vagyunk. –  Nem látod? Hiszen ez nóta két szólamra!

Berbécs lesz a brácsás, juhocska furulyás, a kisbárányka pedig a citerás. Bőgjön a tehén nagybőgő, bődül a marha trombita, megszólal a szamár ákombákom kotta. Hadd fújja Február, Január, December, legyen a Tél a karmester!

 

Hahó, itt nagy a hó,
gurigázzunk!
Te hóemberl leszel, én hószamár,
és kiabálunk!

Tünékeny hóba verset lépdelek,
bokázok.
Száraz szilvafába betűt képzelek,
találok.
Holnap a tündér Tavasz jön, olvas
és elolvaszt, ó!
Hol vannak verseim, és hol a
tavalyi hó?!

 

A szerző rajzai