A szükség

A szükség

 

Egyszer egy embernek volt három fia, egy pap, egy nótárius meg egy parasztember. A paraszt azt gondolta, hogy ő azért szegény, mert nem járt iskolákat, amint a másik két testvére. Elkezdett hát hatvanesztendős korában iskolába járni. Mivel pedig abban a faluban nem volt iskola, kénytelen volt a szomszéd faluba járni. Egyszer, amikor az iskolából ment hazafelé, a búzaföldek mellett az országúton talált egy láda pénzt. De a láda nehéz volt, haza nem vihette, hanem behúzta a búzába, és onnan éjjel apródonkint hazahordogatta. Sok pénze lett, mindjárt vett házat, ökröt, malacot, és amire szüksége volt.

Egyszer híre futott, hogy egy bizonyos gróf elvesztett egy láda pénzt. A falu bírái hát, akik látták, hogy ez az ember szemlátomást gazdagodik, elhívták őt a faluházához, s megkérdezték tőle, nem talált-e egy láda pénzt.

– Igenis találtam – felelte a paraszt.

– Mikortájban? – kérdezik tőle a bírák.

– Mikor iskolába jártam – mondja a parasztember.

Ránéznek a bírák, látják, hogy ősz már, hát hazaküldték, mondva, hogy a pénz most veszett el.

A paraszt, hogy el ne árulja magát, szokás szerint kiment a mezőre dolgozni. De gondoskodott a jövőről is, mert azt mondta a feleségének:

– Látod, édes feleségem, ez a pénz, ha mégannyi volna is, egyszer elfogy ám! Kétezer forintot hát tegyünk el a szükségnek, a többivel pedig, amint lehet, gazdálkodjunk.

Hanem a felesége ezt a szükséget embernek gondolta. Úgy gondolta, hogy azt a kétezer forintot valakinek majd oda kell adni.

Oda is adta.

Egyszer az ura kaszálni volt, amikor megállt az ajtóban egy koldus. Kérdi az asszony, ha vajon ő volna-e a Szükség?

– Igenis, asszonyom – felelte a koldus –, én nagy szükségben vagyok.

– Jól van – mondja neki az asszony –, régen várjuk már kendet. Eltettünk mi az urammal kendnek kétezer forintot.

Avval előhozza a pénzt, nekiadja, a koldus pedig továbbillant. Este, mikor az ura hazajött, elébe fut az asszony nagy örömmel, s mondja:

– Apjuk, itt volt ám a Szükség!

– Micsoda szükség? – mondja a parasztember.

– Hát akinek eltettük a kétezer forintot – felelte az asszony.

– Ó, te bolond! Hát nem mondtam, hogy azt a kétezer forintot eltesszük a mi szükségünkre, ha majd mi megszorulnánk! Mérgemben most elmegyek a világba, és addig járok, amíg ilyen bolondra nem akadok, mint te vagy.

El is ment a parasztember akkor este mindjárt. És mivel az ég igen csillagos volt, mindég azt nézte az úton. Már a második faluban járt, amikor egy asszony a kapufélfához támaszkodva csodálkozva megkérdezte tőle, hogy miért nézi mindég az eget. Az ember meg tréfából azt felelte neki:

– A mennyország kapuját nézem, hogy el ne veszejtsem.

– Hát kend a mennyországból jött? – kérdezi tovább az asszony.

– Onnan biz én! – felelt az utas.

– Hát ismeri-e az én uramat? – kérdi ismét az asszony.

S hogy a nevét is megmondta, azt mondja az utas:

– Hogyne ismerném, hiszen szomszédok vagyunk! De bezzeg nagy szükségben van asszonyomnak az ura, se pénze, se ruhája, se becsülete, és azért a többieknek csak lábakapcája a mennyországban.

– Ejnye, szegény uram! – mondja erre az asszony. – Gyüjjön hát kegyelmed be, itt van harmadfélezer forint, vigye el a szegény uramnak. Aztán itt van egy-két szép ruha, válasszon kegyelmed magának is, a többit pedig vigye el neki, hadd legyen becsülete szegény embernek.

Mikor már többet is beszélgettek volna, és a parasztember a fehér kenyeret, kappant, jó bort, amit az asszony elébe rakott, elköltötte, jó egészséget mondott és elbúcsúzott.

Nézett, nézett a parasztember most még jobban, mint azelőtt, az égre, de csak addig, amíg az asszony látta. Mihelyst nem látta, lesütötte a fejét, és alig várta örömében, hogy hazaérhessen. Otthon aztán elbeszélte, mi történt vele. És minthogy a feleségénél még nagyobb bolondra talált, megbocsátott neki, annál inkább szerette, és még most is élnek, ha meg nem haltak.

 

Csallóközi mese Ipolyi Arnold nyomán

 

Balázsy Géza rajza