Bibi és Józsi 2. rész - Amikor Józsi gyerek volt

 

Amikor Józsi gyerek volt, még nem akart matróz gépkezelő lenni, hiszen a gyerekek csak gyerekek, és általában fogalmuk sincs arról, hogy ilyen mesterség is létezik a világon. Józsi gyerekkorában nyaranta leginkább egy hatalmas búzatábla szélén üldögélt, miközben nagyapja az aratókombájnt vezette, és minden, amit akart, egy szép, mosolygós szelet zsíros kenyér volt.

Lehetőleg kacsazsíros lila hagymával vagy mással meghintve, gondolta ilyenkor a búzatábla szélén ábrándozva Józsi, akiről igazán elmondható, hogy kevéssel is beérte. Ezt a szelet kenyeret aztán a jól végzett munka után nagyapjával hazatérve rendszerint meg is kapta, így nagy volt a boldogság.

Józsi apukája vasutas volt, és ő is sokszor gondolt a zsíros kenyérre, amikor hajnalonta kikászálódott a jó meleg ágyból és felsóhajtott:

– Jajjj, drága kenyér!

Józsi rögtön tudta, hogy apukája ilyenkor a zsíros kenyérre gondol. Ezért halkan, hogy meg ne hallja, helyesbített:

– Drága zsíros kenyér!

Mert az a zsír azért mégiscsak számít, gondolta. Adjuk meg a tiszteletet!

Ez a mondat azóta igen sokszor hagyta el Józsi mosolygós száját, és a puszta kimondása is mindig földerítette. Mert egy szép zsíros kenyér az bizony szép. Különösen a kacsazsíros lila hagymával meg egy csipet sóval!

Józsi most már nem gyerek, de a zsíros kenyér azóta is kedves a szívének, na meg a gyomrának. Ha lehet választani, ő bizony azt kér, lehetőleg kacsazsírral, lila hagymával, egy csipet sóval, és ha töpörtyű is kerül mellé, az sem baj!

 

 

Józsi ezen a szép októberi délutánon csigába tekerte a köteleket a fedélzeten, aztán a jól végzett munka után vidáman fütyörészve leballagott a hajókonyhába, hogy a megérdemelt kenyeret a magáévá tegye.

Bibi szorosan a nyomában lépkedett, mert bár ő nem tekergetett semmiféle köteleket, úgy gondolta, hogy a jó uzsonna neki is kijár. Bizony, egy jó uzsonnát mindenki megérdemel!

A konyhába leérve azonban nagy meglepetés érte őket, mert olyat láttak, amit még soha: Felhőshomlokú Kapitány almát hámozott!

Bibi és Józsi szóhoz sem jutott az ámulattól.

– Fahéjas almakarika jó lesz uzsonnára? – törte meg a csendet végül a Kapitány.

Bibi hangosan nyelt egyet, Józsi pedig elvigyorodott:

– A zsíros kenyér előtt vagy után?

A Kapitány erre csak a fejét csóválta, és így válaszolt:

– Na, Józsikám, vedd csak elő a lisztet, a fahéjas cukrot meg az olajat! Vagy nem is, inkább a vajat! Uzsonna után pedig szépen feltesszük a tengelydinamóra az új ékszíjat!

– Jó, hát! – kurjantott Józsi, és a kacsazsírért nyúlt. Aztán Bibire nézve így folytatta: – Bibi majd segít a fahéjas cukorral. Én addig főzök valami komolyabbat!

Így történt, hogy azon a szép délutánon kétféle uzsonna is kijutott a díszes hajóstársaságnak, mégpedig csupa ínyencség. Kacsazsíros kenyér lila hagymával, csipet sóval, töpörtyűvel meg zöldpaprikával (ó, drága zsíros kenyér!) és vajban sült fahéjas almakarikák.

Ó, drága uzsonna! – gondolta Bibi kissé módosítva Józsi kedvenc mondatát, miközben a hetedik almakarikát bekebelezve azon merengett, milyen jó dolga is van neki.

Azt viszont se Józsi, se Bibi nem tudta, hogy amikor Felhőshomlokú Kapitány gyerek volt, és még se a homloka nem volt felhős, sem kapitány nem volt – hiszen a gyerekek csak gyerekek mindenféle foglalkozás és felhős gondok nélkül – a vajban sült fahéjas almakarika volt a kedvence. Ugyan jószerivel már maga is alig emlékezett azokra az időkre. Annyira elborították a homlokát azóta azok a sötét felhők, hogy sokszor bizony még azt se látta tőlük, ami az orra előtt volt. Csak kivételes alkalmakkor, például amikor a zöldségesnél rámosolyogtak a kora őszi, piros almák, olyankor jutott eszébe, hogy amikor még csak gyerek volt és ült a konyhában, az egyébként nagyon szigorú és folyton folyvást komoly, sőt felhős homlokú nagymamája mosolyogva hámozta az almát.

– Ma a kedvencünk lesz ozsonnára, fiam! Fahéjas alma! Az ám a jó!

Valószínűleg ott, a konyhában költözött bele gyerekkorában a később oly felhős homlokú Kapitányba az a furcsa és megmagyarázhatatlan gyanú, hogy a boldogság egy nagyon-nagyon ritka és kivételes csoda, aminek a fő forrása lehet akár egy fahéjas almakarika is.

 

 

Felhőshomlokú Kapitány amikor idáig ért a merengésben a fülig fahéjas-cukros Bibire nézett és egy meglepő kérdést szegezett neki:

– Mondd csak, Bibi, a boldogság szerinted a fahéjas almából jön?

– Ugyan, Kapitány – nyelte le a nyolcadik almakarikát is gyorsan Bibi –, az jön mindenhonnan. Csak nagyon kell figyelni!

– Hajaj, a kicsinek igaza van! – kontrázott rá Józsi zsírosan fénylő vigyorral. – Jó lesz vele vigyázni, még a fejünkre nő! Hahaha! – hahotázott aztán egy akkorát, hogy beleremegtek a tányérok a polcon.

Felhőshomlokú Kapitány ezen igencsak elgondolkodott. Lehet, hogy a boldogságot a tengelydinamó hajtja?

 

Hajókonyha

 

Amikor Bibi észrevette, hogy a zöldségesnél a pulton már náluk is mosolyognak az őszi, piros almák, elhatározta, hogy kipróbálja Felhőshomlokú Kapitány nagyijának a fahéjasalma-receptjét. Jóból soha nem árt a sok! Szólt hát Tobynak, hogy segítsen a bevásárlásban, és hozzálátott a munkához. Amikor pedig a hajókonyha már tele volt alma- meg fahéjillattal, elővette a jegyzetfüzetét, és nektek is leírta a nagyi receptjét. Íme!

 

Fahéjas almakarika, ahogyan  Felhőshomlokú Kapitány nagyija készítette

 

Hozzávalók:

5-6 db szép piros alma, egy csésze liszt, egy kiskanál sütőpor, egy csésze joghurt, egy tojás, egy csipet só, cukor, fahéj, vaj (vagy olaj).

 

 

1. Nagyi először meghámozta az almákat és karikára vágta.

2. A lisztet összekeverte egy tálban a sütőporral és a sóval.

3. A tojást elkeverte a joghurtban és összekeverte a liszttel.

4. Kis pihentetés után az almakarikákat egyenként belemártotta a masszába, majd a serpenyőben forró, de nem túl forró olajban vagy vajban (vigyázat, a vaj könnyen odaég!) mindkét oldalukon kisütötte őket.

5. A vajságára sült karikákat szalvétával bélelt tányérra szedte és fahéjas cukorral meghintette. Csodálatos volt!

 

  

 

Jó étvágyat!

 

Egri Mónika rajzai