Nemtudomka

Nemtudomka

 

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy nagy fa. Annak a fának volt kilencvenkilenc ága, a kilencvenkilencedik ágán volt egy szoknya, annak a szoknyának volt kilencvenkilenc ránca, a kilencvenkilencedik ráncában volt egy bolha, annak a bolhának a veséjéből veszem ki a mesémet.

Volt egyszer egy embernek tizenkét fia, de egyik sem volt olyan bátor, hogy világot mert volna próbálni. Mindenik otthon maradt, csak a legkisebbik hagyta el az apai házat. Ment, mendegélt, legelőször egy erdőbe ért. Ott lakott egy ember. Ehhez bement, s mondta neki, hogyha szüksége volna cselédre, ő szívesen ajánlkozik.

– Jól van – mondta az erdő ura –, befogadlak. Ennivaló lesz, amennyit akarsz, dolgod pedig nem egyéb, mint hogy három ló van az istállóban, azoknak mindennap früstököt, ebédet, uzsonnát és vacsorát adsz vasdoronggal, de becsületeset. Adok egy pár papucsot, és addig szolgálsz, ameddig azok tartanak. Ha elszakadnak, fizetségül azt kapsz, amit akarsz.

Hozzáfogott hát mindjárt másnap a cseléd a dologhoz, és becsületesen megvasdorongolta a lovakat. Így ment ez egy hétig. De egy hét után megszólaltak a lovak, és elbeszélték a cselédnek, hogy az erdő ura, akinél szolgál, ördög, ők pedig lelkek, akiket elfogott és ártatlanul kínozgat. Meg hogy olyan papucsot kapott az urától, amelyik sohasem szakad össze, és így örökké kénytelen lesz őt szolgálni.

– De – mondják a lelkek –, nem te vagy az első, aki ilyen bajba került. Többeknek is adtunk mi már tanácsot. Ezért neked is azt mondjuk, ha meg akarsz szabadulni az urunktól, itt van ez a kenőcs, ezzel kenegesd meg mindennap a papucsodat, és az nemsokára el fog szakadni. Ha pedig elszakad, uradtól bérül csak a mi ganéjunkat kérd, mert az mind arany.

Az első ló aztán adott még neki a szőréből három szálat, s ezt mondta:

– Ha ezt a három szőrt akárhol megrázod, mindjárt egészen aranyruhában leszel te is, meg a paripád is, ha úgy akarod. Ha pedig a régi állapotodat akarod visszakapni, megint rántsd meg a szőrt, és elmúlik minden.

A második ló is adott neki három szálat a szőréből, s azt mondta:

– Ha ezt a három szál szőrt akárhol megrázod, mindjárt ezüstruhában jelenhetsz meg mindenhol, ahol akarsz. Ha pedig a régi állapotodat akarod visszakapni, megint rántsd meg a szőrt, és elmúlik minden.

A harmadik ló adott neki egy sípot, és azt mondta:

– Ha ezt a sípot akárhol megfújod, mindjárt egy regement katona terem előtted. Ha pedig beszívod, eltűnik a regement katona.

Mindenik ló végül meghagyta neki, hogy ha az urát elhagyja, akárkivel fog találkozni, és akármit fognak tőle kérdezni, csak azt felelje, hogy nem tudom.
Elkövetkezett ezután a jövő hét is, de már akkor csak igen gyöngén verte meg a lovakat a legény, a papucsot meg szorgalmasan kenegette, míg végre elszakadt. Aztán ment, és megmutatta az urának a papucsot. Az ura magában igen elcsodálkozott, de látva, hogy úgy van, azt mondta neki:

– Mit kívánsz hát a fáradságodért?

– Szegény gyerek vagyok – mondta a szolga –, csupán néhány zsák alá való silány földem van, azért csak a lovak ganéját kérem.

Az ura eleget beszélt neki, hogy minek kívánja azt, miért nem pénzt vagy valami becsesebb dolgot akar, de a legény el nem állt a kérésétől. Így aztán kénytelen volt nekiadni, amit megígért. Mivel pedig a legény el nem vihette magával a ganéjt, otthagyta addig, amíg majd kocsival eljön érette.

Ment, mendegélt most már tovább a legény, maga sem tudta, merre. Sok viszontagság után végre egy városba ért, s ott az utcákon járt föl-alá. Meglátja őt a király barátja. (Mert abban a városban lakott egy híres, gazdag király, és az emberek mind igen nagy fülűek voltak.) Mindjárt jelenti a királynak, hogy a gyűjteményében – ahol mindenféle emberek voltak, egyfülűek, aztán háromszeműek, háromkezűek és több ilyenfélék – olyan még nincs, mint amilyet most ő látott. (Ez pedig olyan ember volt, mint mi vagyunk.)

Behívatta a legényt a király, s kérdi tőle, honnan jön, mi a neve, meg más kérdéseket is föltett neki. De az mindig csak úgy felelt: Nem tudom.

Elnevezte hát őt a király Nemtudomkának. És mivel minden csodálatos embernek volt valami foglalatossága, ezt a kertajtóba tette felvigyázónak, hogy a kutyákat vagy más állatokat be ne eressze a királyi kertbe.
Egyszer a királyi udvarból mindenki elment a templomba, csak a királyleány maradt otthon, meg Nemtudomka. Mikor Nemtudomka látta, hogy senki sincs a házban, megrázta a három szál szőrt, hogy aranyruhában és aranyparipán legyen. Meglett. Akkor bement a kertbe, és a veteményeket mind összetiportatta. Mikor ez is megvolt, megint megrázta a szőrt, és minden elmúlt. A királyleány pedig ezt mind látta, és nagyon beleszeretett Nemtudomkába.
Mikor hazajöttek a templomból, a kertész csodálkozva nézte a kertjét, és mindenféléket kérdezett Nemtudomkától, hogy ki volt itt, mi volt itt, de az mindenre csak azt mondta: Nem tudom. Így hát szörnyen megharagudott rá a kertész, és otthagyta.

A király gyönyörű szép leánya már éppen férjhez menő volt. Jött ám a sok királyfi, hogy feleségül kérje. Mikor már sokan voltak, két részre ültette őket a király a szobában, a királyleánynak meg egy fehér keszkenőt adott a kezébe, hogy a királyfiak között föl-alá sétálva, amelyiknek ölébe dobja, az lesz az ura. (Ez volt itt tudniillik a szokás.)

De a királyleány egynek se dobta az ölébe a keszkenőt. Jöttek megint más királyfiak, ezek közül se dobta egyiknek se az ölébe a fehér keszkenőt a leány.

Egyszer a legokosabbik királyfi föláll, és azt mondja:

– Hívjuk be a cselédeket, azokat a csodálatos embereket is mind, hátha azok közül szeretett bele valamelyikbe a királyleány.

Behívták a házi népet, még Nemtudomkát is. És alig sétált el a királyleány egyszer közöttük, mindjárt Nemtudomka ölébe dobta a fehér keszkenőt. Mind igen elcsodálkoztak ezen, és persze eszük ágában sem volt, hogy a házasságból valami legyen.

Most aztán nagy vadászatot hirdetett a király, hogy azon minden királyfi jelenjen meg, és aki a legtöbb és legszebb vadat hozza, azé lesz a királyleány.

No, el is indultak szép paripákon a királyfiak, és hogy Nemtudomka is részt vegyen a vadászaton, annak is adtak egy sánta lovat.

Bicegett, bicegett a királyfiak után Nemtudomka, mikor pedig azok már jól elhagyták őt, leszállt a lováról, odakötötte egy fához, megrázta a szőrt, és azt mondta:

– Legyek én is, meg a paripám is aranyban, és mindenféle aranymadarak legyenek a nyereg körül.

Úgy lett.
A királyfiak egész nap vadásztak, de csak egy fél vadat sem lőttek. Haragudtak, káromkodtak is már némelyikek, kivált a jó vadászok. Igen megvigasztalódtak aztán, amikor messziről megláttak egy urat aranyruhában, aranyparipán mindenféle aranymadarakkal. Ez pedig Nemtudomka volt.

Megállították őt a királyfiak, és rimánkodva kértek tőle madarakat. Nemtudomka adott is háromnak: az első királyfinak, ha gyűrűjét, a másodiknak, ha aranyszélű keszkenőjét odaadja neki. A harmadiktól pedig a legtöbbet kérte: ha hátára hagyja sütni a lova patkóját. Azok mind szívesen megtettek mindent, csak hogy madaruk legyen. Nemtudomka aztán úgy eltűnt, hogy nyomát se látták.

Mikor a sánta lovához ért, megrázta a szőrt, elmúlt minden. Felült a rossz lóra, és a rendes úton cammogott hazafelé. Elérték őt a királyfiak, megszánták,  ki egy kis farkat vágott le a madarakból, ki egy kis szárnyat, lábat, és nekiadta.
Otthon aztán nagy vacsorát tartottak. Megsütötték az aranymadarakat, és akinek a legtöbb volt, már ittak is az egészségére, hogy ő lesz a vőlegény.

De akkor Nemtudomka megint megrázta a szőrt, s azt kívánta, hogy most csak ő maga legyen gyönyörű aranyruhában.

Úgy is lett.

Magához vette a gyűrűt, a keszkenőt, a madárkák szárnyait, lábait, farkait, s belépett a szobába.

Mindjárt megismerte őt a három királyfi, és elpirult. Mondja nekik, hogy ő Nemtudomka, ő nyargalt aranyparipán az erdőben. Megmutatta a gyűrűt, a keszkenőt és a többit is mind, ami vele volt. A királyfinak is meg kellett mutatnia a hátán a rásütött patkót.

Lett ám nagy csodálkozás!

A királyleány örült, hogy mégis Nemtudomka felesége lehet. Meg is esküdtek hamarosan, a király pedig egész jószágának a felét nekik ajándékozta.

Akkor aztán elküldtek a ganéjért is, oda, ahol Nemtudomka szolgált. Elhozták, és alig rakták le az udvarban, máris mind arannyá változott.

Éltek nagy boldogságban. Nemsokára meghalt az öreg király, és Nemtudomka ült gyönyörű feleségével a trónusba. Éltek, éltek, még most is élnek, ha meg nem haltak.

 

Csallóközi mese Ipolyi Arnold nyomán

 

Balázsy Géza rajza