Minden kisiskolásnak

Napfényes reggelre ébredtünk. Lementem a konyhába, ahol Anya buzgón integetett a varázs-pálcájával. Már felvarázsolt egy virágmintás sátrat a konyha közepére. A kishúgom, Mézike az etetőszékében ült, és tömte magába a pirítóst.

Egészen kicsi lurkó koromban nagyapám gyakran magával vitt a mezőre. Tudta, mennyire szeretek csatangolni a széles határban, futkosni a magas fűben, mezei nyulakat, fürjeket vidám kurjantásokkal felriasztani – szabadon, gondtalanul játszani.

Egy májusi hajnalon, amikor a szélkakas, egy fél kukorításnyi nem sok, annyit sem kukorékolt a házuk tetején, fogtam a fűzfavesszős madari karkosaramat, és leballagtam a kertembe ebédre való friss borsót szedni. Hát alighogy elhagytam az öregapám muzsikakörtefáját, látom ám, hogy hívatlan vendég járt a kertben, és mind ellopta az ebédre való friss borsómat.

Mire huszárságom első esztendejét betöltöttem, akkorra én is elszakadtam Villám ezredestől. Ő nem is ezredes volt már akkor, hanem tábornok. Guyon tábornok, a csaták oroszlánja: így emlegeti a történetírás. Én se káplár volta már, hanem hadnagy. Dióbél hadnagy – így hívtak engem, a legkisebb honvédtisztet.

Nemrégiben Podolinban jártam, ahol Magyarország egyik legrégibb kolostora áll a sebes vizű Poprád mellett. Hajdanában sokat jártam ezen a tájon, az öreg kolostor iskolapadjait segítettem feketére koptatni. Nini, mintha semmi sem változott volna azóta, amióta itt jártam.

Rézner azt mondta, hogy nagy fülű vagyok, s ez nagyon rosszul esett, sőt nagyon fájt, mert először is egyáltalán nem vagyok nagy fülű, és hogyha nagy fülű vagyok is, nem tehetek róla, és különben is, ha valakinek nagy a füle, az sokkal jobban hall, mint a kis fülűek.

A Gyíktaréj nevű hegység úgy tornyosul a magasba a Szaurusz-szigetek kellős közepén, mint valami éktelen gyűrődés egy viszonylag sima takaróhuzaton. Éppen ezért nem meglepő, hogy akit a Gyíktaréj nyugati lábánál ér a reggel, arra a hegység rettentő árnyéka vetül, és majdnem délig kell várnia, mire végre megpillanthatja az ormok mögül előkandikáló napot.

Hol volt, hol nem volt, kilenc erdőn, kilenc folyón és kilenc hegyen túl volt egyszer egy ütött-kopott vár. Ebben a várban élt egy varázsló, akit Magamsemtudomnak hívtak. Széles a környéken teremtett lélek nem lakott, de Magamsemtudom nem vágyott senki társaságára. Egyszóval emberkerülő volt.

1758 májusában Mária Terézia sürgősen hívatta hű alattvalóját, Kempelen Farkast. Magyarország sóbányái nem hoztak akkora jövedelmet, amekkorát az udvar elvárt volna. A kamarai jelentések szerint egyre csökkent a bevétel a só eladásából.

Dorka óvatosan lelépett a hintólépcsőről a földre, és elfogadta Noel odanyújtott karját. Kissé furcsállotta, hogy Noel ennyire ünnepélyesen viselkedik, hiszen nem szoktak egymásba karolva közlekedni, de mivel Noel volt az idősebb, nem tiltakozott. Homályosan úgy érezte, unokabátyja pontosan tudja, mikor mit illik, és ráhagyatkozott erre a számára ismeretlen tudásra. Egyébként nem csupán a sejtelmei voltak homályosak.