Minden kisiskolásnak

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisördög, de olyan butácska és olyan jószívű, hogy még az ördögöknek sem kellett a pokolban. Először csúfolták, lökdösték, végül kiűzték a pokolból. Menjen csak isten hírével, amerre lát.

Amikor Szivárvány lovag meghallotta, hogy Színország északi részén, a Borsózöld hegyek közt egy rettenetes szörny ütött tanyát, éppen zsíros kenyeret majszolt. Minthogy Színországban még nem tudtak a koleszterin ártalmairól, jóízűen. Szerette a fenséges étket, ám nem vitte túlzásba a fogyasztását. Ura volt a szenvedélyeinek. Olykor meg-megivott néhány pohárka jóféle borocskát is, azonban ittasan sosem ült lóra.

Élt egyszer, élt a földön egy híres-nevezetes varázsló. Zárkózott ember volt, és magányos, de máskülönben rendkívül jámbor lélek, aki szántszándékkal nem ártott volna még a légynek sem. Az emberek szerették, mert egy kicsit sükebókának látszott, ám féltek is tőle, mert hát, ugye, sohase lehet tudni...

Cillanka bekopogtatott a Dedre-bérc alatti takaros kőházikó ajtaján. Vékony hangocska szólt ki:

– Bújj be!

Cillanka belépett. A szoba közepén nagy, kerek asztal állt. Mellette ült a három testvér: Bagyula, Birabolya és Bobolyka. Föl se néztek, szorgalmasan öltögettek.

– Na végre, hogy ideértetek – fogadta az ajtóban a lányokat mosolyogva Dörzsi-Mörzsi. – Már nagyon vártalak benneteket. Gyertek, kerüljetek beljebb. Kiskata és Julijul ettől a kedves fogadtatástól egyből visszanyerték régi önbizalmukat. Felszabadultan, megkönnyebbült szívvel követték a jóságos boszorkányt.

Versenyt hirdetett egyszer a császár. Uralkodói ideje már lejárt, és úgy döntött, annak a fiának adja át a trónt, aki a legérdemesebb rá. Hogy kiderítse, melyikük a legrátermettebb, azt találta ki, hogy a fiúk sárkányidomításban mérjék össze az erejüket. Feladatuk az volt, hogy megkeressék a birodalomban azt a sárkányt, amelyik elég kicsi ahhoz, hogy át tudjon repülni a kimonók hímzőtűjének lyukán, de elég nagy ahhoz, hogy a császár kertjének legnagyobb fáját könnyedén kihúzza a földből.

Kétbalkezes Róbert, gubancos házőrző, tűnődve szemlélt maga előtt három rókalábnyomot a porban.

– Hm, hm. Különös. Különös és rejtélyes – mondta Búboskának, aki épp az egyik lógó szemfogát csavargatta nagy élvezettel, s nemigen figyelt oda Kétbalkezes Róbert hümmögésére.

Akkor hát jól megjegyezted a varázsigét? – kérdezte Csipesztől még egyszer az öregember.

– Bizony jól – válaszolta Csipesz, ám ekkorra az öregember már újra visszaváltozott fűzfává. Azt pedig, hogy kiféle-miféle öregemberrel is társalkodott ekképpen Csipesz, s hogyan is találkozott vele, noha nem mondtam még, megmondhatom máris.

Az éjszaka kellős közepén a halványkék kisoroszlán kilopózott testvérei mellől az erdőbe. Közeledett már a fák ünnepe, amikor az erdő vadjai és madarai összegyűlnek a legnagyobb és legkerekebb tisztáson, meghallgatják az Erdő Szellemét, és eléneklik az Ünnepi Dalt. Ilyenkor minden állat rendbe teszi a bundáját és a tollazatát, mert aki maszatosan jelenik meg az ünnepen, azt az Erdő Szelleme kiutasítja a fák közül a mezőre.

Amikor még tündérek is éltek az emberek között, az emberek is tündérek voltak egy kicsit. Így aztán mindenféle csodák estek meg velük. Néha szomjúságot oltó forrássá változtak, néha szakadék fölött átívelő híddá.