Minden kisiskolásnak

Részlet a Kicsi, kisebb, legkisebb című meseregényből

Vakáció, de milyen! Ivett el sem tudta képzelni, hiszen élete első igazi iskolás nyári szünete máris óriási rumlival kezdődött: költözködtek. Igaz, Édesapa elmagyarázta, hogy az új állás miatt muszáj ebbe a távoli és idegen városba sietni, Ivettnek mégis sajgott a szíve, hogy még csak tisztességes istenhozzádot sem mondhatott a kedves, ismerős zegzugokkal teli háznak s az utcának, ahol reggelente cinkos barátsággal kopogott lába alatt a kockakő.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisördög, de olyan butácska és olyan jószívű, hogy még az ördögöknek sem kellett a pokolban. Először csúfolták, lökdösték, végül kiűzték a pokolból. Menjen csak isten hírével, amerre lát.

Amikor Szivárvány lovag meghallotta, hogy Színország északi részén, a Borsózöld hegyek közt egy rettenetes szörny ütött tanyát, éppen zsíros kenyeret majszolt. Minthogy Színországban még nem tudtak a koleszterin ártalmairól, jóízűen. Szerette a fenséges étket, ám nem vitte túlzásba a fogyasztását. Ura volt a szenvedélyeinek. Olykor meg-megivott néhány pohárka jóféle borocskát is, azonban ittasan sosem ült lóra.

Élt egyszer, élt a földön egy híres-nevezetes varázsló. Zárkózott ember volt, és magányos, de máskülönben rendkívül jámbor lélek, aki szántszándékkal nem ártott volna még a légynek sem. Az emberek szerették, mert egy kicsit sükebókának látszott, ám féltek is tőle, mert hát, ugye, sohase lehet tudni...

Cillanka bekopogtatott a Dedre-bérc alatti takaros kőházikó ajtaján. Vékony hangocska szólt ki:

– Bújj be!

Cillanka belépett. A szoba közepén nagy, kerek asztal állt. Mellette ült a három testvér: Bagyula, Birabolya és Bobolyka. Föl se néztek, szorgalmasan öltögettek.

– Na végre, hogy ideértetek – fogadta az ajtóban a lányokat mosolyogva Dörzsi-Mörzsi. – Már nagyon vártalak benneteket. Gyertek, kerüljetek beljebb. Kiskata és Julijul ettől a kedves fogadtatástól egyből visszanyerték régi önbizalmukat. Felszabadultan, megkönnyebbült szívvel követték a jóságos boszorkányt.

Versenyt hirdetett egyszer a császár. Uralkodói ideje már lejárt, és úgy döntött, annak a fiának adja át a trónt, aki a legérdemesebb rá. Hogy kiderítse, melyikük a legrátermettebb, azt találta ki, hogy a fiúk sárkányidomításban mérjék össze az erejüket. Feladatuk az volt, hogy megkeressék a birodalomban azt a sárkányt, amelyik elég kicsi ahhoz, hogy át tudjon repülni a kimonók hímzőtűjének lyukán, de elég nagy ahhoz, hogy a császár kertjének legnagyobb fáját könnyedén kihúzza a földből.

Kétbalkezes Róbert, gubancos házőrző, tűnődve szemlélt maga előtt három rókalábnyomot a porban.

– Hm, hm. Különös. Különös és rejtélyes – mondta Búboskának, aki épp az egyik lógó szemfogát csavargatta nagy élvezettel, s nemigen figyelt oda Kétbalkezes Róbert hümmögésére.

Akkor hát jól megjegyezted a varázsigét? – kérdezte Csipesztől még egyszer az öregember.

– Bizony jól – válaszolta Csipesz, ám ekkorra az öregember már újra visszaváltozott fűzfává. Azt pedig, hogy kiféle-miféle öregemberrel is társalkodott ekképpen Csipesz, s hogyan is találkozott vele, noha nem mondtam még, megmondhatom máris.

Az éjszaka kellős közepén a halványkék kisoroszlán kilopózott testvérei mellől az erdőbe. Közeledett már a fák ünnepe, amikor az erdő vadjai és madarai összegyűlnek a legnagyobb és legkerekebb tisztáson, meghallgatják az Erdő Szellemét, és eléneklik az Ünnepi Dalt. Ilyenkor minden állat rendbe teszi a bundáját és a tollazatát, mert aki maszatosan jelenik meg az ünnepen, azt az Erdő Szelleme kiutasítja a fák közül a mezőre.