Minden kisiskolásnak

Aznap reggel Emit és Petit szokatlanul korán ébresztette az anyukájuk.

− Gyerekek, gyorsan reggelizzetek, nemsokára indulunk!

Az ikrek a szemüket dörzsölgették, nem aludhattak vissza, ahogy a nyári szünetben addig szokásuk volt. Szomorúan vették tudomásul, hogy ennek a vakációnak is vége.

Emi az asztalnál ült, pontosabban könyökölt az asztallapon, fejét összeszorított tenyerére támasztotta, úgy figyelte csöndben nagymamája pakolászását a konyhában. Aztán egyszer csak megszólalt:

− Tudod, mama – sóhajtotta –, ez a suli elég gáz.

Egy ködös novemberi szombaton nagymama gondolt egyet, és megengedte a két gyereknek, hogy fölmenjenek a padlásra turkálni a családi kincsek között. A kertben úgysincs most más, csak sár, gondolta, a padláson legalább elnézelődnek, amíg ő összesöpri a diófaleveleket a ház előtt.

Édes Arany Madaram, Drága Lelkem!

Már szavaim sincsenek, olyannyira hiányzik nekem az én Drága lelkem! Egyetlen örömöm, amikor a kezétől való sorokat olvashatom. Olyannyira rég láttam kedves ábrázatát, mégis élénken él bennem, csak ez tart meg engem a sok borzalmak közt.

Ezen az első januári szombat reggelen Peti még az ágyban elhatározta, hogy az új év örömére ma nagyon rendes fiú lesz, és délelőtt segít a nagymamának, délután pedig megnézi a kedvenc mesesorozatát a tévében. Már épp indult volna, hogy ezt a nemes és nagyszabású tervet megossza a nővérével, amikor Emi az ágyából kiugorva széttárta a karját, és így kiáltott a szoba közepén:

A félelmetes temetői kaland után másnap Emi azt javasolta Petinek, hogy próbálják meg más módon kideríteni, ki a szerelmes levél írója, a hős Frici, és soha többé ne menjenek a kriptába. Az a hülye F. betű a nemes Bely Nándor nevében úgyis biztos mást jelent, nem Fricit, és ha valami nagy kárt csináltak tegnap, jobb, ha nem mennek vissza a tett színhelyére.

Várhegyi Sándor aznap nem számított látogatókra. Nyugodt vasárnapot tervezett, olyat, amelyikben nincs se gyerekek, se kérdések, se más kellemetlenség. Várhegyi Sándor ugyanis kevés dolgot utált annyira, mint a gyerekeket meg a kérdezősködést. Hogy akkor miért lett mégis iskolai gondnok?

Emi, Peti, a Molnár ikrek, Várhegyi Sanyi bácsi és Emike, azaz a nagymama most már egy csapat voltak. Egy nyomozócsapat, akárcsak Sherlock Holmes és James Watson annak idején, csak többen, mert összekovácsolta őket a titokzatos ügyek iránti rajongás meg az almás pite.

Emi még szívesen buszozgatott volna. Nagyon élvezte az ablak előtt elsuhanó tájat, közben a fejében is úgy suhantak a gondolatok, mint a felhők az égen. A Molnár ikrek szintén azt kívánták, bárcsak sose érne véget ez az út, hiszen akkor akármeddig nézhetik a merengő Emit. Egyszerűen nem tudtak betelni vele. Nem sokat beszéltek róla, nem is nagyon firtatták, mi lehet az a furcsa érzés bennük, csak nyugtázták, hogy Emi csodálatos, és ők rajonganak érte.

Micsoda véletlen! Hát nem furcsa? Meglepődve néztek a belépőkre.

De nagymama tovább folytatta a kérdezést:

− És miféle titok, ha szabad érdeklődnöm?

− Nos, egy levél az oka az egésznek, egy családi titok – válaszolta az idős hölgy.