Minden kisiskolásnak

Micsoda véletlen! Hát nem furcsa? Meglepődve néztek a belépőkre.

De nagymama tovább folytatta a kérdezést:

− És miféle titok, ha szabad érdeklődnöm?

− Nos, egy levél az oka az egésznek, egy családi titok – válaszolta az idős hölgy.

Emi még szívesen buszozgatott volna. Nagyon élvezte az ablak előtt elsuhanó tájat, közben a fejében is úgy suhantak a gondolatok, mint a felhők az égen. A Molnár ikrek szintén azt kívánták, bárcsak sose érne véget ez az út, hiszen akkor akármeddig nézhetik a merengő Emit. Egyszerűen nem tudtak betelni vele. Nem sokat beszéltek róla, nem is nagyon firtatták, mi lehet az a furcsa érzés bennük, csak nyugtázták, hogy Emi csodálatos, és ők rajonganak érte.

Emi, Peti, a Molnár ikrek, Várhegyi Sanyi bácsi és Emike, azaz a nagymama most már egy csapat voltak. Egy nyomozócsapat, akárcsak Sherlock Holmes és James Watson annak idején, csak többen, mert összekovácsolta őket a titokzatos ügyek iránti rajongás meg az almás pite.

Várhegyi Sándor aznap nem számított látogatókra. Nyugodt vasárnapot tervezett, olyat, amelyikben nincs se gyerekek, se kérdések, se más kellemetlenség. Várhegyi Sándor ugyanis kevés dolgot utált annyira, mint a gyerekeket meg a kérdezősködést. Hogy akkor miért lett mégis iskolai gondnok?

A félelmetes temetői kaland után másnap Emi azt javasolta Petinek, hogy próbálják meg más módon kideríteni, ki a szerelmes levél írója, a hős Frici, és soha többé ne menjenek a kriptába. Az a hülye F. betű a nemes Bely Nándor nevében úgyis biztos mást jelent, nem Fricit, és ha valami nagy kárt csináltak tegnap, jobb, ha nem mennek vissza a tett színhelyére.

Ezen az első januári szombat reggelen Peti még az ágyban elhatározta, hogy az új év örömére ma nagyon rendes fiú lesz, és délelőtt segít a nagymamának, délután pedig megnézi a kedvenc mesesorozatát a tévében. Már épp indult volna, hogy ezt a nemes és nagyszabású tervet megossza a nővérével, amikor Emi az ágyából kiugorva széttárta a karját, és így kiáltott a szoba közepén:

Édes Arany Madaram, Drága Lelkem!

Már szavaim sincsenek, olyannyira hiányzik nekem az én Drága lelkem! Egyetlen örömöm, amikor a kezétől való sorokat olvashatom. Olyannyira rég láttam kedves ábrázatát, mégis élénken él bennem, csak ez tart meg engem a sok borzalmak közt.

Egy ködös novemberi szombaton nagymama gondolt egyet, és megengedte a két gyereknek, hogy fölmenjenek a padlásra turkálni a családi kincsek között. A kertben úgysincs most más, csak sár, gondolta, a padláson legalább elnézelődnek, amíg ő összesöpri a diófaleveleket a ház előtt.

Emi az asztalnál ült, pontosabban könyökölt az asztallapon, fejét összeszorított tenyerére támasztotta, úgy figyelte csöndben nagymamája pakolászását a konyhában. Aztán egyszer csak megszólalt:

− Tudod, mama – sóhajtotta –, ez a suli elég gáz.

Aznap reggel Emit és Petit szokatlanul korán ébresztette az anyukájuk.

− Gyerekek, gyorsan reggelizzetek, nemsokára indulunk!

Az ikrek a szemüket dörzsölgették, nem aludhattak vissza, ahogy a nyári szünetben addig szokásuk volt. Szomorúan vették tudomásul, hogy ennek a vakációnak is vége.