− Kifli, gyere, megyünk az iskolába! – szólította kutyáját Bibi az első szeptemberi napon.
A kutya erre hátat fordított a gazdájának és lefeküdt az ágyára.
− Nem – mondta végül a nagyobb nyomaték végett.
− Mi az, hogy nem? − tette csípőre a kezét Bibi.
− Három betű, mit nem lehet ezen érteni? Te szoktad mondani! – pimaszkodott a kutya. − Nem akarok menni, és kész, nem érdekel az iskola! Dobálósat akarok játszani vagy aludni, mást nem.
− Ez most nem választás kérdése − került a kutya elé Bibi, hogy rá tudja adni a piros pórázt. − Ráadásul virslikarikák is lesznek. Na? Az jó lesz, gyere már!
− Nem kell virsli! Frizbi kell!
− Micsoda? Hogyhogy nem kell virsli? Hihetetlen! Tán beteg vagy?
Kifli erre nem válaszolt, csak összegömbölyödött és alvást színlelt, miközben Bibi végigtapogatta a fülét, orrát, tappancsát, hogy forrók-e a láztól. Nem voltak azok.
− Nem vagy beteg – állapította meg Bibi. – Csak elromlottál a nyáron. El vagy kanászodva!
− Micsodaaaa? – nézett fel ijedten Kifli. – És az fájni fog?
− Nem, te oktondi – csóválta a fejét Bibi. – Vagy talán mégis. Újra kell tanulnod mindent! Ajjé, nagy munka lesz!
Kifli csüggedten leszegte a fejét, de titokban azért örült, hogy a kanászodás nem valami csúnya bőrbetegséget vagy egyéb kórságot jelent, amikről már meséltek neki a többi kutyák.
− Semmi fekvés, munkára! Ha el vagy kanászodva, csak legyél kanász! Megyünk a malacokhoz! – hangzott a gazda újabb felszólítása.
− Hova? És az iskola? Az már nem leszl? De jó… − bizonytalanodott el Kifli, mert nem igazán tudta, hogy azok a malacok miféle szerzetek, és vajon a kanászodás nem sokkal-sokkal rosszabb dolog-e, mint az iskola a beígért virslikarikákkal. Végült mégis felállt, határozottan megrázta magát, mert eszébe jutott, hogy ő, Kifli a világuniverzum legpompásabb kutyája, és mint ilyen, nyilvánvalóan a legjobb dolgokat érdemli és kapja a gazdájától. Szóval nem lehet baja talán még az iskolából sem.
− Mehetünk! – jelentette ki magabiztosan.
− Na végre! – sóhajtott fel Bibi, és elindultak.
Autóbusszal mentek, olyan vidéken, ahol Kifli még sohasem járt, de mint nagyon öntudatos eb, szépen viselkedett az úton. Még a szájkosarat is magán hagyta, pedig játszva le tudta volna rázni, ha akarja. Ha egyszer a gazdi ennek úgy örül, legyen, gondolta. Amikor leszálltak a buszról a többi utas jogos ámulatától kísérve – ami mind Kiflinek, csakis ennek a csodálatos kutyának szólt, s ő ezt jól tudta – egy földútra kanyarodtak, majd lassan kiérek a házak közül, és megálltak egy útszéli faházikó mellett. Kifli kérdőn nézett a gazdájára.
− Hát itt meg ki lakik, és minek jöttünk ide?
− Itt laknak a mangalicák, kedves kutyuskám – mutatott a pajta árnyékában heverésző göndör disznókra Bibi.
A malacok erre fülük botját se mozdították, még a szemüket se nyitották ki, nyilvánvalóan hozzászoktak már a látogatókhoz.
− De szép a szőrük! Szőke, barna, vörös! Van mindenféle színű! Mind cuki! Na, Kifli, mit szólsz? – lelkesedett Bibi.
Kifli fintorgott, még nem döntött. Lehet, hogy barátságosak, lehet, hogy veszélyesek, mindenesetre jó szagosak. Amíg nem mozdulnak, nem lehet tudni, mifélék. És főleg nem lehet tudni, hogy meg kell-e védeni tőlük a gazdáját a hős kutyának, vagy esetleg jó haverok lesznek. Ezért Kifli szépen eléjük állt, és hangos ugatásba kezdett. A malacok kinyitották a szemüket. Kifli nem hagyta abba, ennyi kevés az ismerkedéshez. A malacok már a fülüket is megmozdították. Kifli folytatta. Egészen addig ugatott halálmegvető bátorsággal − Bibi már kezdte fájlalni a fülét −, míg végre az egyik malac, egy csodálatos, hatalmas vörös, feltápászkodott, a kerítéshez sétált, szúrósan a kutya szemébe nézett, és annyit mondott:
− Röff.
Bibi a következő pillanatban arra eszmélt, hogy kutyája elképesztő gyorsasággal száguld a buszmegálló irányába, ő meg lebeg a póráz végén, szinte a lába se éri a földet. Amikor Kifli végre megállt, Bibi levegő után kapkodva megkérdezte:
− Mi… pfhh… huhu… jajjj… mi a csuda… fhhhh… piha! Mi ütött beléd?
Kifli, mint valami teljesen nyilvánvaló és magától értetődő dolgot, elmagyarázta a tényállást:
− Nagyon veszélyesek voltak ezek a malacok! Te is láthattad, hogy nézett rád az a vörös! Örülj, hogy még időben elrángattalak onnan! Ezek a híres út menti vérmalacok szőke kislányokat esznek! Még jó, hogy én, a hős kanász itt voltam, időben elkanászodtam, és megmentettelek!
Bibi elnevette magát.
− Mások ugyan nem ezt értik elkanászodás alatt, de én nagyon boldog vagyok! Annyira, hogy még virslit is kapsz!
Kifli erre büszkén kihúzta magát, aztán gyorsan észbe kapott, és befalta az összes felé nyújtott virslikarikát. Annyira ízlett neki, hogy azt mondta:
− Most már mehetünk az iskolába!
Bibi bólintott és így szólt:
− Jó kutya!
Így esett, hogy mindketten nagyon elégedetten mentek iskolába azon az első szeptemberi napon.
Horváth Ildi rajza