Emese azt álmodta, hogy meggyújtja a gyertyákat a karácsonyfán, majd lábujjhegyre állva megigazít egy szaloncukrot a legfelső ágon.
‒ Jó lesz? ‒ kérdezte hátrasandítva.
‒ Kitűnő ‒ nyugtázta Hemperkőc. ‒ Kezdődhet a produkció!
Emese Noémi mellé telepedett, a legkényelmesebb fotelbe. Büszke és kíváncsi volt, hiszen nagy szerencsében volt részük: a messzi Hócompócból érkezett bohócok éppen őket választották nézőknek legújabb műsorukhoz. Humbertóc volt az első, bátran kipenderült a karácsonyfa mögül, és máris szavalni kezdte Hemperkőc barátja karácsonyi témájú versét.
Odakinn a zord tél hegedül,
s játszik hozzá a fagy orgonán.
Idebenn a kályha duruzsol,
ünneplőt ölt aprócska szobám.
Középen a fácska, talpig ezüstben,
tetején csillag, mit nem is érek el.
Alatta száz apró ajándék lapul,
s az angyalok kórusa halkan énekel.
Emese elragadtatva tapsolni kezdett, majd lassan a többiek is csatlakoztak hozzá. Humbertóc átkarolta barátja vállát, s mindketten meghajoltak. Ezután Bimballóc következett. Ügyesen meggyújtott egy csillagszórót, majd elénekelte a „Kiskarácsony, nagykarácsony” kezdetű dalt. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy „kisült-e már a kalácsom”, hirtelen megállt, nagyot nyelt, és a süteményestálca felé sandított. Miután a csillagszóró eldobálta az utolsó fényes szikrát is, egy pillanatra sötétbe borult a szoba. Mikor ismét kigyúltak a színes égők a fenyőn, mindenki legnagyobb döbbenetére a tálca már üres volt.
‒ Bravó! ‒ tapsolt Noémi, és aprókat kacagott hozzá. ‒ Ez aztán nem mindennapi mutatvány!
‒ Köszönöm ‒ törölgette a száját Bimballóc, és pironkodva nézett körbe, mert álmában sem gondolta volna, hogy ennek a rögtönzött bűvészmutatványnak ekkora sikere lesz.
Alig ült el a tapsvihar, amikor Hócomkóc lépett ki a csillogó-villogó fenyőfa mögül. Zenebohóc volt, ami nála azt jelentette, hogy az égvilágon mindenhez értett, csak a zenéhez nem. Ez persze cseppet sem zavarta a viccesebbnél viccesebb dallamok megkomponálásában. Bár a többiek szerint ő inkább komplikálta a zeneszámokat.
‒ Kedves leánykák! ‒ kezdte nyájas mosollyal. ‒ Ezt a dalt nektek szereztem! Kérlek benneteket, hallgassátok meg, és ha úgy gondoljátok, nyugodtan perdüljetek táncra!
Ezek után ügyesen megtöltötte levegővel felfújható zongoráját, széthajtogatta harmonikáját, és rálépett fűzfasípjának láthatatlan pedáljára. Lett is olyan zene, hogy mindenkinek kettéállt tőle a füle.
‒ Mennyei dallamok! ‒ sóhajtotta Emese.
‒ Szó se róla ‒ bólogatott Noémi, akit szemmel láthatólag elbűvölt Hócomkóc ügyessége. Amikor egy váratlan futam miatt eldurrant a felfújható zongora, a zeneszerző nem esett kétségbe, a gallérja mögül kirántott egy tízhúros trallalát, és azon folytatta a muzsikálást. A fűzfasíp valószínűleg egy magas cé miatt repedt ketté, mert ez a cé magasabb volt a legmagasabb toronyháznál is. A zenebohócnak szeme sem rebbent, a zsebéből egy papírcintányért, az ingujjából pedig egy érett mandolint húzott ki.
‒ Virtuóz! ‒ tapsolt Emese.
‒ Igen ‒ bólogatott Noémi ‒, virtuózon is egészen jól játszik!
Pedig a java még hátravolt. Hócomkóc trombitaként szólaltatott meg egy üres hagymaszárat, a bozontos, lila vattacukor hegedűként sírt a kezében, és ahogy a pénztárcájában összecsörrentek a tízcentesek, az cukorból öntött harangok édes muzsikájával ért fel. Azon már senki sem lepődött meg, hogy az orrán csörgődobot tud pergetni, miközben lábujjával a hárfának sebtében kinevezett széktámla farácsait pengeti.
‒ Elképesztő ‒ suttogta Emese.
‒ Ha nem a saját szememmel látnám, hogyan kezeli a klopfolót és a habverőt, el sem hinném ‒ ámult Noémi. ‒ Muszáj lesz elkérnem tőle ennek a süteménynek a receptjét.
És valóban! Eleinte senki sem értette, miképpen kerül a sok-sok hangszer közé a kalapács, de amint friss diós sütemény illata kezdett terjengeni, a minden képzeletet felülmúló zeneszámnak a gyomrok egyre gyakoribb kordulása vetett véget. A tízperces taps elültével mindenki kedvére lakmározhatott az édességből.
‒ Ez csodás kis dallamcsokor volt! ‒ lelkendezett Emese. ‒ Bámulom a tehetséged. Ha egész nap zongora mellett ülnék, akkor sem jutna eszembe ilyen pompás zenemű!
Talán még folytatta volna, ám Pindurkóc óvatosan figyelmeztette, hogy eljött az ajándékok felbontásának ideje. Néhány percig papírsusogás halk zaja töltötte be a szobát. Aztán felharsant egy boldog kiáltás:
‒ Nahát! Mindig is pont ilyet akartunk!
A bohócok boldog mosollyal emelték a fejük fölé a társasjáték dobozát, és fürgén elvonultak a szomszéd szobába, hogy a játékot azon nyomban kipróbálják. Emese és Noémi boldog karácsonyt kívántak egymásnak, és ők is nekiláttak a színes dobozok kicsomagolásának.
Balázsy Géza rajza