A rozsdás szőrű nádifarkas nyáron gondtalanul élt a maga gazdag birodalmában, nem bántotta sem az embert, sem pedig a jószágot. Ha a sok bitangolás, kíváncsiskodó csatangolás közben korogni kezdett a gyomra, hát halat meg csíkot fogott a mocsárban, vagy kirabolta a víziszárnyasok fészkét, tojással, madárfiókával tömte tele a bendőjét.

Utána meg csak hevert a napon, sütkérezett, lustálkodott, újabb finom falatokról álmodozott. Egyszer aztán a napok gyors pörgése nyomán hullani kezdett a fákról a megsárgult levél, csupasz ágak nyújtogatták ujjacskáikat a megfakult ég felé. A szomorkás őszi zenét pedig rövidesen a fehéren pilinkélő hópelyhek egyhangú, halk, végtelenül finom neszezése követte.

Hideg, fehér, mozdulatlan csönd ült a Bodrogközön. A rozsdás szőrű nádifarkas kint állt a határtalan határ nagy hidegében, didergősen hunyorgott a szikrázóan vakító havas síkon, és éhezett. Halra, csíkra, madártojásra gondolt, és fogvacogva éhezett. Útnak eredt hát a lakott falvak hívogató melegébe, tyúkketrecek és disznóólak megvesztegetően csalogató, ínycsiklandó közelébe. Fürgén szedte a lábát, űzte a nagy éhség, hajtotta előre az erős hideg, de alig tett meg néhány száz métert, amikor hirtelen megtorpant. Nem messzire maga előtt egy szokatlanul furcsa, fekete gúnyába öltözött alakot pillantott meg, amint a fagyos, holdvilágos téli éjszakában egyenesen vele szemben baktatott.

Mitévő legyen? A fura alak, aki nem volt más, mint egy hazafelé igyekvő kéményseprő, egyre közeledett. A rozsdás szőrű nádifarkas ekkor váratlanul hátat fordított a kéményseprőnek, de nem futott el, esze ágában sem volt! Hanem kapta magát, és két hátulsó lábával teljes erejéből rúgni kezdte a fagyos, szikrázó havat, egyenesen a fekete ember szeme közé. Így akarta elijeszteni.

De hát a kéményseprőt sem akármilyen fából faragták ám, s hogy igencsak furfangos észjárása lehetett, az hamarosan kiderült. Mert nem csinált egyebet, hanem ő is hátat fordított a rőt színű farkasnak, s így lépegetett lassan-lassan feléje. A farkas mindebből semmit sem látott, annyira el volt foglalva a jeges hó kaparásával. Csak azon vette észre magát, hogy valaki erősen megmarkolta a farkát. De még igazán észbe sem kaphatott, amikor váratlanul egy kiadós, kemény ütés csattant a fején.

Szegény pára igencsak mulatságos helyzetbe került. Amikor a fekete ember háttal állva a két lába közé kapta a farkát, s kaparójával hatalmasat sózott a két füle közé, rettenetes pánikba esett. Mit tehetett, eszét vesztve menekülni próbált. Igen ám, csakhogy kénytelen-kelletlen a kéményseprőt is húznia kellett magával, mert az semmi pénzért el nem eresztette volna a farkát. Húzta vonszolta hát  a szerencsétlen állat, ijedelmében még a világból is kifutott volna.

De hát ezt nem tehette, mert egy idő múlva megérkeztek abba a faluba, ahol a kéményseprő lakott. Kaparója suhintásával ugyanis a fekete ember olyan ügyesen irányította a farkast, hogy az egyenesen a háza elé vigye őt. Itt aztán még egy utolsót vágott az éhségtől és nehéz futástól kimerült állat fejére, az pedig menten kilehelte a páráját.

A kéményseprő ezután megnyúzta a rozsdás szőrű nádifarkast, kikészítette a bőrét, s azzal foltozta meg a nadrágját, amely a szokatlan éjszakai szánkózásban igencsak elnyűvődött. Így, ilyen dicstelenül végezte a rozsdás szőrű nádifarkas, amely nyáron gondtalanul élt a maga gazdag birodalmában, s nem bántotta sem az embert, sem pedig a jószágot.

 

Gyenes Gábor rajza

 

A meséhez Papírjátékot is készítettünk, ide kattintva megnézheted!