Vacsora után Mimó, Béla, Lajka, Björk és Olaf kényelmesen elhelyezkedtek a tűz körül, hogy jó izlandi szokás szerint meséket mondjanak egymásnak.

Mimó elmesélte utazását a Magas-Tátrába és onnan Izlandra (meg azt, hogy mennyire örül az új barátainak), Björk és Olaf meséje izlandi manókról szólt (ezek igazán varázslatos lények), Lajka arról mesélt, hogy mire emlékszik az űrből (semmire), Béla meg arról, hogy egy jetinél miért kell lennie mindig csokis keksznek. Amikorra azonban Bélára került a sor, a társaság már békésen hortyogott a kandalló körül, és az ő történetét csak a parázsló fahasábok hallgatták. Kár, mert igazán izgalmas volt. Béla viszont nem zavartatta magát, mesélt, mesélt, s amint befejezte, mindenkit szépen beledugott az ágyacskájába, tett még a tűzre, kinézett az égen pompázó északi fényre, és maga is aludni tért. Pár nap pihenés, gejzírfürdés és birkasimogatás után Mimó úgy érezte, ideje elbúcsúzni a kedves izlandi barátoktól és a pazar szigetüktől.

‒ Mit gondolsz, Béla, holnap útra kelhetünk? ‒ fordult egyik este a jetihez.

‒ Jó ötlet!

‒ Mehetek én is? ‒ kapta fel a fejét erre Lajka. ‒ Megnézném, mi van odaát, a nagy vízen túl.

‒ Persze! ‒ kiáltotta egyszerre a jeti és Mimó.

Björk és Olaf szomorúan vették tudomásul vendégeik elhatározását, de mit tehettek! Az indulás reggelén Björk izlandi gyapjúharisnyákat és juhsajot csomagolt a zsákjukba, Olaf pedig elkísérte őket egy jégtörő hajóhoz a parton, amelynek jól ismerte a kapitányát, és tudta, hogy szíves örömes átviszi őket Grönlandra. Az út roppant izgalmas volt. Mimó, Lajka és Béla belészerelmesedett a hajó hatalmas gépeibe, és igen élvezték, ahogy a jég fülszaggató robajjal törik alattuk, hogy utat adjon nekik a szárazföld felé. Láttak jégtáblán pihenő fókát is, de összességében nem sok időt töltöttek a fedélzeten, mert elég cudar idő volt. Nuuk kikötőjében egy malamut, vagyis egy igazi eszkimó szánhúzó kutya várta őket.

‒ Köszöntelek benneteket Grönlandon! ‒ üdvözölte a társaságot inuit, azaz eszkimó nyelven. Béla tolmácsolt, hiszen a jetik egyik anyanyelve az inuit.

Lajkának sem voltak nyelvi problémái, a kutyák megértik egymást mindenhol a világon, Mimó pedig egyszerűen örült, hogy megérkeztek a világ legnagyobb szigetére. Nuuk városa igazán kedves hely, a színes házak egyből megtetszettek Mimónak. El is határozta, hogy innen mindenképpen küld haza képeslapot.

‒ Elkísérhetlek benneteket a postára ‒ ajánlkozott a roppant udvarias malamut, majd egy közelben álló szánra mutatott.

Mimó felült a szánra, a malamut pedig Lajkával közösen elhúzta őt a postáig. Béla mögöttük bandukolt öles léptekkel. A postahivatalban aztán egy igen kedves sarki rókahölgy segített Mimónak kiválasztani azt a képeslapot, amin a legtöbb színes ház volt látható.

‒ Mit írjak? ‒ mormogta maga elé Mimó a ceruzája végét rágcsálva. ‒ Olyan sok minden történt, amióta eljöttem hazulról!

Nagy nehezen írni kezdett: Kedves Szüleim! És itt megállt. Rágta, rágta a ceruza végét, de egy aprócska szó nem sok, több annyi se jutott az eszébe. A postáskisasszony egyszer csak becsukta a kis ablakát, kiment az előtérbe a pultnál görnyedő Mimóhoz, és megszólította:

‒ A világért sem szeretném megzavarni, de mit szólna hozzá, ha egy fényképet ragasztanánk a lapra, amin ön szerepel a barátaival, Nuuk városával a háttérben? Így igazán pontos képet kaphatnak a kedves szülei a hogy- és hollétéről.

‒ Jó ötlet ‒ mélázott el Mimó. ‒ De hol készítjük el a képet?

‒ Nekem olyan gépem van, ami azon nyomban kinyomtatja a képet, és igazán szívesen készítek egyet önökről ‒ ajánlkozott a róka.

‒ Az pompás lenne! ‒ derült föl a manó.

Az egész csapat kivonult a nuuki postahivatal elé, a hófehér bundájú postás-rókakisasszony pedig készített róluk egy fényképet.

‒ Nagyon jó lett ‒ bólogatott Béla a kész képet szemlélve. ‒ Benne van a fejem is, meg a lábam is. Ritka jó kép!

Majd a kisasszonyra emelte meleg barna tekintetét, és így folytatta:

‒ Drága hölgy, ön kivételes tehetség! Nem volna kedve csatlakozni kis csapatunkhoz egy kanadai kirándulás erejéig? Megörökíthetné, ahogy meglátogatjuk öreg barátomat, a lazachalász grizzlyt.

A rókakisasszony csillogó szemekkel mosolygott a jetire. Miért is ne?! Végül is ideje volna már neki is szabadságra mennie. Új barátait meghívta hát vacsorára, egy pompás zuzmófőzelékre meg fókasültre az otthonába. Mimóval madarat lehetett fogatni. Lajka és a malamut ‒ akit, mint kiderült, Nanuknak hívnak ‒ a fókasültnél jobb vacsorát el sem tudott volna képzelni. A legboldogabb azonban Béla volt, mert amióta a rókakisasszonyt meglátta, úgy érezte, pillangók repkednek a gyomrában, és majd kiugrik a szíve. Ráragasztották a képet a lapra és mindnyájan aláírták magukat, a rókakisasszony pedig felbélyegezte és lepecsételte, aztán mentek az igazi grönlandi csemegének ígérkező vacsorára.

S Mimó egyre csak örült, hogy eszébe jutott képeslapot küldeni a szüleinek.

 

Folytatjuk!

 

Balla Margit

 

Pap Kata rajza