A kalóz és a kapitány

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rét. Nem volt az a rét sem különösen nagy, sem különösen szép, egy kis patak folyt rajta keresztül és tölgyfák szegélyezték, mindössze ennyi volt. A patak partján nőtt egy óriási galagonyabokor. Olyan nagy volt az a bokor, hogy talán még egy elefánt is elbújhatott volna alatta, ha akar, de ezen a réten még amióta világ a világ, elefánt nem járt, legalábbis ahogy én tudom. Jött viszont egy nyúl.

 

Egy harmatos, hűvös hajnalon a galagonyabokor kinyújtóztatta elgémberedett ágait, megrázkódott, és ami levele csak volt, mind ledobta magáról.

 

Azon a hajnalon a galagonyabokor egészen elgémberedve ébredt, ami nem is csoda, hiszen dér lepte be az összes ágát. Próbált volna nyújtózkodni, de nem tudott, teljesen át volt fagyva. Várnia kellett, amíg a nap kidugja első sápadt sugarát a látóhatár fölé, és szép lassan leolvasztja ágairól a ráfagyott harmatot, átmelegíti a kérgét.

 

Téli reggel volt. A sápadt nap még nem pislantott ki a felhő mögül, halovány derengésben fürdött a dérlepte rét. A galagonyabokor is fehér volt, apró csillámok borították minden ágát.

 

Azon a nevezetes januári reggelen ahogy a nap fölkelt, nem látott mást a teremtett világon, csak havat. Hó borította a mezőt, a földeket, az erdő fenyőfáit, a bokrokat, még a galagonya ágait is. Hó fedte a kis patak jegét is. Úgy tűnt, minden élet megfagyott vagy mély álomba merült a hó alatt.

 

Éjszaka volt, sötét és hideg. Nyulaink összegömbölyödve aludtak, olyan mélyen, hogy a horkolásuk kihallatszott az üregből. Béni épp átfordult a másik oldalára, amikor mellette Sanyi felriadt.

− Juj! Hideg! – nyöszörögte. – És vizes!

 

A borzasztó jégzajlás nem fogott ki dicső nyúljainkon, de nem ám! Mit gondolsz, mit csináltak, miután megtalálták a hajót? Hát újjáépítették uszadékból!

 

Végre úton voltak nyulaink! Hajj, de rég várták már ezt! Édes élet a hajós élet, csupa kaland és meglepetés! De mennyi akadályt kellett leküzdeniük, míg idáig eljutottak! Jégtorlaszok, hódvár..., csoda, hogy nem adták fel! A helyükben én már rég otthagytam volna a hajót tervestül, mindenestül, és otthon rágnám a káposztatorzsát. De egy igazi hajós sosem adja fel, s neki a víz az élete – legalábbis én így hallottam.

 

Fórizs Béni nyulalmazott tengerészkapitány és örömben, bajban hű társa, Csintalan Sándor kalózkapitány, azaz a Hód nevű csinos kis hajócska teljes legénysége felsorakozott a fedélzeten, hogy a kelő nap aranyfényében fürödve búcsút intsen a Kerekerdő-sziget barátságos lakóinak. Micsoda este volt a tegnapi! De vajon mi vár rájuk holnap? Hát a tenger, nem?

 

Ki tudja, hány nap telt el, amióta a két nyúl úr útnak indult, hogy újra lássa a tengert? Ugyan ki számolja meg az álmodozás, a tervezés, a küszködés, a kudarcok, az újrakezdés és a sok fárasztó munka napjait, amikor eljön az utolsó? Mert eljön, egyszer biztosan el.

1. oldal / 2