Zokni kutya egyedül bóklászott a Nagyréten. Sem Tappancs szomszéd, sem a szemben lakó Morzsi kutya nem jött ki játszani vele. Talán a hideg miatt, talán állatorvoshoz mentek, ki tudja? Zokni lógatta az orrát. Senki sem volt, akivel kergetőzhetett volna, akivel áshatna egy jó mély gödröt, vagy csak szépen végigszimatolnák az összes bokrot és fát.
− Egyedül még a szimatolás is unalmas − gondolta Zokni, sóhajtott egy nagyot, és felnézett az égre.
Egy varjút látott repülni éppen a feje fölött. A fenyőfáról átszállt a platánfára, aztán vissza, aztán megint oda és vissza. Zokni nézte, nézte a madár röptét, kapkodta a fejét jobbra-balra utána. A varjú egyre közelebb és közelebb repült hozzá. Egyszer csak már szinte a fejét súrolta a szárnyával. Zokni ijedten hátraugrott.
− Hé, hé, te madár! – vakkantotta. – Mit művelsz?! Talán meg akarsz csípni?
− Hé, hé, te kutya! Gyere, kapj el, ha tudsz! – károgta a varjú, és zuhanórepülésbe fogott.
Több se kellett Zokni kutyának.
− Na várj csak! – és a varjú után vetette magát.
Rohant a réten át, ahogy csak bírt. Hopp! Majdnem megvolt! A madár centikkel Zokni orra előtt suhant el, és újra felcsapott a magasba. Sebaj, utána, hajrá! Új forduló, és jaj, megint elrepült! De már jön is vissza! Utána! Micsoda hajsza! Micsoda móka! Zokni észre sem vette, és elszaladt a délután.
– Lassan itt a vacsoraidő, a gazda már biztos keres – jutott eszébe hirtelen, amint megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát, és a rét túlsó végén meglátta a házukat.
− Mennem kell – lihegte –, de holnap, holnap biztosan elkaplak!
− Már várom – nevetett a varjú. – Itt leszek!
Attól a naptól fogva Zokni kutya és a varjú − a nevét csak Zokninak árulta el – a legjobb barátok lettek, és mindennap fogócskáztak a réten.
Balla Margit meséje
Psík Zokni sa sám potuloval po Veľkej lúke. Ani sused Tappanč, ani Morži, ktorý býval oproti, sa neprišli von hrať. Možno kvôli tomu, že im bola zima a možno išli k zverolekárovi, ktovie? Zokni bol smutný. Nemal sa s kým naháňať, vyhrabať hlbokú jamu a ani len oňuchať všetky kríky a stromy na okolí.
„Osamote je ešte aj ňuchanie nuda“ − pomyslel si Zokni, zhlboka si povzdychol a pozrel sa na oblohu.
Zazrel vranu, ktorá mu práve preletela ponad hlavu. Z jedličky preletela na platan a odtiaľ naspäť a potom znova tam a späť. Zokni sledoval jej let, obracal hlavu raz doprava a raz doľava. Vrana k nemu prilietala čoraz bližšie, až mu napokon krídlom takmer šuchla po hlave. Preľaknutý Zokni uskočil.
„Hej! Hej, ty vrana!“ zaštekal. „Čo to stváraš?! Snáď ma chceš uštipnúť?“
„Hej! Hej, ty pes! Stav sa, že ma nechytíš!“ − zakrákala vrana a spustila sa dolu voľným pádom.
Zoknimu viac nebolo treba.
„Veď počkaj!“ − a pustil sa za vranou.
Bežal krížom cez lúku, čo mu sily stačili. Hop! Skoro ju chytil! Vrana mu preletela len zopár centimetrov pred nosom a zasa sa vzniesla do výšky. Nevadí, za ňou, do toho! Nové kolo, a jaj, zasa ulietla! Ale už sa aj vracia! Za ňou! To je ale naháňačka! To je ale zábava! Zokni ani nezbadal, že ubehlo popoludnie.
„Čoskoro bude večera, gazda ma určite hľadá“ – spomenul si náhle, keď sa na chvíľu zastavil, aby si vydýchol, a na opačnom konci lúky uvidel svoj dom.
„Musím už ísť“ – lapal po dychu, − „ale zajtra, zajtra ťa určite chytím!“
„Už sa neviem dočkať!“ zasmiala sa vrana. „Budem tu!“
Odvtedy sú Zokni a vrana − svoje meno prezradila iba jemu − najlepší priatelia a každý deň sa naháňajú na lúke.
Fordította Cselényi Fodor Olívia
Balázsy Géza rajza