Mi okunk volna kétségbe vonni egy-egy régi, történelmi esemény leírását mondjuk egy királyról, hadvezérről vagy egy csatáról? Hiszen olvastuk történelemkönyvekben, láthattuk filmeken, tanuljuk az iskolában vagy egész egyszerűen él a szájhagyományban. Mindenki tudja, hogy Mátyás, az igazságos! Hát akkor pedig biztos! Vagy mégsem? Legújabb sorozatunkban néhány olyan történelmi tévhitnek eredünk a nyomába, amely akár az iskolai tankönyvedben is cáfolhatatlan igazságként szerepel.
Atilla temetése
A tévhit: A hunok fényes csillaga, Isten ostora, a világverő Atilla életének derekán tragikusan hirtelenül halt meg saját második lakodalmának átmulatott éjszakája után. A temetés előtt vitézei elbúcsúztak hőn szeretett vezérüktől, majd Attilát hármas koporsóba helyezték. Az első koporsót aranyból, a másodikat ezüstből, a harmadikat vasból készítették. A legenda szerint ez fejezte ki, hogy Atilla minden útjába kerülő népet legyőzött. A szolgák gátat emeltek a Tiszán, és annak medrébe ásták a sírt, melyet kibéleltek bársonnyal és selyemmel, majd elhelyezték a hármas koporsót. Amikor a rabszolgák a sírt betemették, a hun vitézek a gátat megsemmisítették, és mind egy szálig lenyilazták azokat, akik a temetés helyét ismerhették, majd maguk is kardjukba dőlve követték vezérüket a túlvilágra. Így Atilla sírjának helyét azóta is homály fedi.
Nos, a helyzet az, hogy a történetből annyi igaz, hogy Atilla sírjának helyét tényleg nem ismerjük. A fejedelmet valószínűleg hagyományos hun halotti szertartás után temették el fakoporsóban a Duna-Tisza köze homokbuckái között. Szó sem volt hármas fémkoporsóról, szolgák legyilkolásáról, folyóelterelésről. A legenda a későbbi századokban, középkori szerzők által keletkezett olyan elemekből, vándormotívumokból, amelyek akkoriban más események kapcsán is közszájon forogtak. Ezek a szerzők Atilla birodalmát hol nagyon is fejlett, civilizált birodalomként, hol viszont kegyetlen, barbár hordaként írták le. Azt mindenesetre hiteles, korabeli forrásokból tudjuk, hogy Atilla latinul és görögül is beszélő, kíváncsi természetű, a tudást szomjazó ember volt, nem pedig egy véreskezű primitív bandavezér. Ugyanakkor szükség esetén kegyetlen és kíméletlen is tudott lenni, mint ahogy akkoriban minden sikeres uralkodó és hadvezér. Itáliai hadjáratai után kezdték „Isten ostoraként” emlegetni.
Extra tévhit: a hun és a magyar nép rokonsága. Ez a mai napig elterjedt, szintén régi eredtű, a középkorra visszanyúló tévedés. A régi magyar történetírók boronálták össze a két népet írásaikban egyre jobban, egészen addig, amíg a csodaszarvas mondájában is kialakult ez a kapcsolat. E szerint a monda szerint az első magyar királyok, az Árpád-háziak egyenest Attila leszármazottai. A tudomány mai állása szerint viszont Atilla halála után felbomlott a hun birodalom, a nép maradéka pedig gyorsan beolvadt a környezetébe, az akkori népvándorlás következő hullámával érkező népek tömegébe. A magyarok a hunok után majdnem 500 évvel később érkeztek, így már nem találkozhattak a hunokkal, és a hunok nem válhattak a magyar törzsszövetség részévé.
Atilla temetése Jordanes itáliai történetíró krónikája nyomán: