A falunkban volt egy tó, egy egészen kicsike tó, ami nem is annyira tó volt, inkább csak egy nagyobbacska kacsaúsztató. Mondom, csak volt, mert már nincs, s már nem is emlékszik rá senki, csak én. De az is lehet, hogy nem is volt soha, csak kitaláltam. Ha viszont képes voltam kitalálni, akkor mégiscsak lennie kellett valamikor.
Emellett szól az is, hogy még a nevére is emlékszem, mert neve is volt ennek a kacsaúsztatónak. Homokosnak hívták, s azért hívták éppen így és nem másként, mert homok biz nem volt benne egy szem sem. Csak víz volt benne, csak víz; eső után több, száraz időben kevesebb, de mindig volt benne valamennyi. A fenekén meg iszap volt, vastag iszap, az iszapban meg mindenféle csudábbnál csudább holmi: szakadt gumicsizma, rozsdás biciklikormány, lyukas pléhkanna, üvegcserepek meg effélék, sőt még egy valódi tündér lábnyoma is ott ragadt a sarában. Ugye, így már érthető, hogy ebben a kacsaúsztatóban minden volt, csak éppen homok nem, hát nem is lehetett a neve más, mint Homokos.
Igaz, nevezhették volna Halasnak is, mivel hal sem volt benne, de mégsem így nevezték. Bár ezzel nem is mondtam teljesen igazat, mert egyszer, egy rövid időre, a Nagy Árvíz után, amikor az egész falunk egyetlen hatalmas tenger volt, a Homokosban is maradt néhány csapatnyi halacska, s vígan lubickoltak ott egészen addig, amíg ezerévesnél is öregebb öreganyám kacsái fel nem falták az utolsót is.
De miért is mondtam el mindezt? Hiszen csak úgy tartozik hozzá a történetemhez, amit most el akarok mondani, mint a gyümölcshöz a fa gyökere, ami nélkül ugyan nem teremhetne gyümölcs, ám aki éhét csillapítani, szomját oltani szeretné, mégsem a gyökérre gondol elsősorban.
Nos, történt egyszer, hogy elvetődött a Homokos partjára két pirkec. Tengermély éjszaka volt, amikor odaértek, jóformán még annyit sem láttak, hogy melyikük az egyikük, és melyikük a másikuk. Én éppen aludtam, mert akkoriban éjszaka általában aludni szoktam, nem úgy, mint mostanában, amikor éjszaka többnyire fent vagyok, nappal meg rendszerint nem alszom. De másnap reggel már találkoztam is velük. Az egyik épp a riadtan menekülő békákra vadászott, a másik reggelit készített belőlük.
– Hát te miféle szerzet vagy? – kiáltottam rá az egyikre „Jó reggelt!” helyett.
– Nem vagyok semmiféle szerzet! Én pirkec vagyok – válaszolta önérzetesen a reggelit készítő.
– Mi az a szerzet? – kérdezte a másik. Éppen sikerült elkapnia az egyik békának a combját.
– Pirkec? – csodálkoztam, mert még soha annak előtte nem láttam igazi pir- keceket. Igaz, azt sem tudtam, hogy egyáltalán pirkecek is vannak a világon.
– Mi az, te még nem láttál pirkeceket? – ámuldozott most a reggelit készítő, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy az ember úton-útfélen pirkecekkel találkozzék.
– Nem – vallottam be szégyenkezve, hiszen már ötéves is elmúlhattam, ám a pirkeceknek még csak hírét sem hallottam addig.
– Hiszen Te nem is voltál ötéves! – vágott Apu szavába Kiskata, de Julijul csendre intette őt. Apu pedig folytatta:
– Akkor hát jól nézz meg bennünket! – szólt a békavadász.
Én oda is néztem, ahonnan a hangját hallottam, de nem láthattam senkit, mert éppen lebukott a víz alá egy békáért. Így a reggelit készítő pirkecet vettem szemügyre. Azaz csak vettem volna, mert hirtelen őt sem találtam. Gallyakért ment a Homokos-parti bozótosba, s egészen eltűnt a derékig érő gaz meg a földre hajló ágak között.
Ekkor hallottam meg ezerévesnél is öregebb öreganyám ezerévesnél is vénebb hangját. Engem hívott.
– Most el kell mennem – kiáltottam a pirkeceknek. – Várjatok meg, rögtön visszajövök!
Mire azonban visszamentem, a pirkecek már nem voltak ott. Hiába nyújtogattam a nyakam, hiába meresztgettem a szemem, sehol nem találtam őket.
– Hahó! – kiáltoztam. – Hahó! Ha-ha-hóóó! – de választ nem kaptam. Azon a helyen, ahol táboroztak, kis kupac hamut találtam: még meleg volt. S néhány lerágott békacsont is hevert ott: tehát nemrég mehettek el. És még valami volt azon a helyen. Egy kis papírlap, ezzel a kusza betűkkel írt szöveggel:
Nem tuttunk továbbb várni Eeeekésté Látod ijenek vatytok ti emberek Csak siettek mindígcsak rohantok de valahounnan és valamirol mindig le marattok De azér utánnunk jöhecc Várunk
A pirkecek
Egészen megbénultam tehetetlenségemben, a torkom elszorult, és elkeseredésemben sírni kezdtem. Nagyon dühös voltam mindenkire: a pirkecekre, amiért nem vártak meg; magamra, amiért megint szófogadó voltam; ezerévesnél is öregebb öreganyámra, mert mindig kitalál valamit, hogy ezt csináljam meg azt csináljam; egyszóval haragudtam én akkor az egész világra. Hogyne haragudtam volna! Hiszen nem mindennap adatik meg az embernek, még egy öt év körüli sokat megélt kisgyereknek sem, hogy igazi pirkecekkel találkozzék, nekem meg, íme, itt volt a kínálkozó alkalom, s azt is elmulasztottam. És még csak azt sem tudtam meg, milyenek voltak: hogyan keressem hát őket? Azt írják, menjek utánuk, de hova? Merre induljak?
Arra emlékszem ugyan, hogy kicsik voltak, nagyon, de nagyon picurkák, alig nagyobbak egy… egy… – minél is? Lám, még összehasonlítani sem tudom őket semmivel. És bizony ez minden, amit tudok róluk. Ami pedig, be kell vallani, nem valami sok. Talán még annyit, hogy biztosan volt szemük is, hiszen láttak engem, biztosan volt fülük is, hiszen hallották a szavaimat, biztosan volt szájuk is, hiszen reggelihez készülődtek, biztosan volt nyelvük is, hiszen beszéltek hozzám, biztosan volt kezük is, hiszen békákat fogdostak, gallyat törtek, tüzet raktak, és biztosan volt lábuk is, hiszen járni is tudniuk kellett, ha egyszer idejöttek, és el is mentek innen. De hát kinek nincsen szeme, füle, szája, nyelve, keze, lába? Van bizony mindenkinek. A pirkecek biztosan nem attól pirkecek, hogy van szemük, fülük, szájuk, nyelvük, kezük, lábuk, mert az az embereknek is van, hanem attól, hogy milyen a szemük, fülük, szájuk, nyelvük, kezük, lábuk! Mert biztos, hogy nem olyan, mint az embereké. Különben nem pirkecek volnának, hanem emberek.
Milyen kár, hogy nem néztem meg őket jobban! Ha megnéztem volna, akkor most azt is tudnám, milyenek a pirkecek, s nemcsak azt, hogy majdnem olyanok, mint az emberek, de mégsem olyanok.
Az egyik talán ilyen volt:
– Lerajzolhatom? – vágott ekkor közbe Kiskata, és már szaladt is papírért meg ceruzáért. Mire pedig visszaért, már kész is volt vele:
A másik talán ilyen volt:
– Ezt én… Ezt én! – hadarta Julijul, és én elsőre elhittem neki, hogy pontosan olyan, amilyennek lerajzolta őt:
De talán mégsem teljesen ilyenek – fogott el a kétely. Mert az egyiknek talán nem volt ekkora füle, a másiknak talán mégsem piros volt a szeme, hanem lila. Vagy barna vagy fekete vagy kék vagy zöld? És feltehetően volt orruk is. Erről pedig a két kislány egészen megfeledkezett. Hiszen milyen pirkecek volnának orr nélkül?! Orrának minden valamirevaló pirkecnek lennie kell. Úgyhogy, szerintem, talán ilyen volt az egyik, s talán ilyen a másik:
De ez egyáltalán nem biztos. Azért nem, mert lehettek másmilyenek is.
Szóval, így voltam én a pirkecekkel.
Azóta már sok-sok idő eltelt, meg is nőttem, meg is öregedtem, s lehetek már ezeréves is, mint annak idején, fiatalkorában az ezerévesnél is öregebb öreganyám. És bejártam azóta az egész világot, voltam Alaszkában és Patagóniában, Tűzföldön és Fokföldön, Grönlandon és Ghánában, Panamában és Japánban, Európában és Afrikában, Amerikában és Ázsiában, Ausztráliában és az Antarktiszon, északon és délen, keleten és nyugaton, de a pirkecekkel azóta sem sikerült találkoznom. Már arra is gondoltam, hogy pirkecek talán nincsenek is, s én csak egy tünékeny gyermekkori álom foglya voltam egész életemben. De ha így volna, akkor honnan került hozzám a levél? A levelük. Az álmokra ugyanis nincsen tárgyi bizonyíték. A pirkecek létezésére viszont itt ez a levél, az üzenetük, amit azóta is jó mélyre süllyesztve őrzök a lyukas zsebemben, s ha olykor-olykor kételyeim támadnának a pirkecek létezését illetően, mindig előveszem, hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről: a pirkecek vannak, járják a világot, ugyanúgy, mint én, csak az útjaink nem találkoztak másodszor. Igen, csakis így lehet, s nem másként.
Hogy is írták?
„…Látod ijenek vatytok ti emberek Csak siettek mindígcsak rohantok de valahounnan és valamirol mindig le marattok…”
Pedig nincsen annál rosszabb, mint lemaradni valamiről. A legjobb volna ott lenni mindenhol, ahol történik valami. Mert valahol mindig történik valami, és ezt a pirkeceknél senki sem tudhatja jobban. Ott is vannak ők mindenütt, ahol ott kell lenniük, csak éppen nem sokáig. Talán ezért van az, hogy az üzenetemet eddig még nem kapták meg. Hiszen ahol csak megfordultam, mindenhol hagytam számukra egy üzenetet:
A nyomotokban vagyok. Valahol valamikor várjatok meg.
Én.
Ám az is elképzelhető, hogy megkapták, csak én ezt nem tudhatom, mivel még soha nem mentem vissza oda, ahonnan egyszer már eljöttem. Ha olykor mégis előfordult, hogy visszamentem, akkor meg a pirkecek voltak azok, akik nem mutatkoztak ott másodszor, s így természetesen az üzenetemet sem vehették át.
Mert a pirkecek mindig mindenhol előttem jártak.
Egyszer például Grönlandon megkérdeztem egy eszkimót:
– Nem jártak errefelé a pirkecek?
A válaszon magam lepődtem meg a legjobban:
– De. Jártak.
– És mikor?
– Hát…Tegnap? Vagy tegnapelőtt?
– Nem, régebben lehetett – vágott az öreg eszkimó beszédébe egy ötévesforma eszkimóka, mert az eszkimóknál is úgy van, hogy a gyerekek mindent jobban tudnak, mint a felnőttek. – Van annak már száz éve is, hogy utoljára láttam őket – tette még hozzá az ötéves eszkimófi.
– És hányan voltak?
– Hát…
– És milyenek voltak?
– Hát…
A kínai riksakulival, a texasi cowboyjal, a japán gésával, a bantu néger miniszterelnökkel, az ausztrál strucctojásrántotta-árussal, a brazil futballistával, a grúz teacserje-termesztővel, a finn lábterpesz-terpesztővel meg a többiekkel sem történt másképp.
– Nem voltak itt mostanában a pirkecek?
– De… De… voltak…
– Mikor?
– Hát… hát…
– Hányan?
– Hát… hát…
– Hogy néztek ki?
– Hát… hát…
Nahát, így jártam én a pirkecekkel. Ha nem így jártam volna, akkor a mesém is tovább tartott volna, mert akkor még sokáig, nagyon sokáig, talán újabb ezer évig is mesélhetnék arról, hogy milyenek is a pirkecek, akiket réges-régen, amikor még nem is éltem, vagy annál is régebben pillantottam meg a falunkban levő tó partján, mert a falunkban – ezt tudni kell – volt egy tó, egy egészen kicsike tavacska, ami nem is annyira tó volt, inkább csak egy nagyobbacska kacsaúsztató…
De mire idáig értem a mesémben, Kiskata meg Julijul már nem vol- tak sehol… Biztosan ők is a pirkeceket keresték álmukban, már- pedig senkinek az álmába sem láthattunk bele… Erre még én sem vagyok képes, pedig már vagy ezeréves is lehetek…
Török Eszter rajzai