Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy romos ház, körülötte hatalmas kert, a mögött meg egy elhagyatott autójavító-telep egy agg kutyával. A kertben birkák legelésztek, kilenc birka és egy kos.
Amikor eljött a tavasz, sorra születtek a kisbárányok. Minden birkának született egy báránya, az egyiknek meg ikrei lettek. Nohát, lett is nagy zajongás ezután a kertben, a sok bari naphosszat bégetett, visszhangzott tőlük a kert meg a telep.
− Nyitnunk kell egy iskolát – jelentette ki a kos, amikor megunta a nagy lármát.
A birkák lelkesen bólogattak:
– Rendnek kell lenni! Rendnek kell lenni!
− Én megtanítom őket rendesen bégetni – jelentkezett máris a legöregebb birka. – Nekem van a legszebb hangom a nyájban!
− Én értek legjobban a füvekhez, tudom, melyiket jó lelegelni, én tanítom majd a természetrajzot – szólt egy másik.
− Én tudok legtöbbet a fajtánkról, enyém a birkatörténelem és a földrajz – bégetett a harmadik.
A tanári kar hát hamar összeállt, az igazgató természetesen a kos lett. Az első tanítási napon aztán a birkák próbálták összeterelni a bárányokat, hogy megtartsák nekik az első órát, ám kiderült, az nem is olyan egyszerű. Mert a barik összevissza ugrabugráltak a kertben, futkostak ide-oda, meg sem álltak. Képtelenség volt egyben tartani őket. A kos idegesen járkált fel és alá köztük, amit persze a báránykák roppant mulatságosnak találtak, és még nagyobb lármát csaptak.
A kosnak aztán végképp elfogyott a türelme, toppantott egy nagyot a lábával, mire a báránykák hirtelen elcsendesedtek, és körben szépen leültek. A kos büszkén kihúzta magát, s már éppen elkezdte volna az ünnepélyes köszöntő beszédét, amikor egy halk vakkantást hallott a háta mögül. A pásztorkutya volt az a szomszéd telekről.
− No, most már igazán kezdődhet a tanítás – nyugtázta az igazgató –, a felügyelőnk is megérkezett.
A birkaiskolában azóta is rendben folyik a tanítás, a pásztorkutya őrködése mellett.
Kde bolo, tam bolo, bol raz jeden schátraný dom obklopený obrovskou záhradou a za ním opustená autodielňa so starým psom. V záhrade sa pásli ovce: deväť oviec a jeden baran.
Keď prišla jar, jedno po druhom sa rodili jahniatka. Každá ovca mala jedno jahňa a jednej sa narodili dvojičky. Nuž, v záhrade bol potom veľký hluk. Jahniatka celý deň mečali a mečanie sa ozývalo po celej záhrade a po dvore.
– Musíme otvoriť školu, – vyhlásil baran, keď ho ten hluk omrzel.
Ovce nadšene prikyvovali:
– Musí tu byť poriadok! Musí tu byť poriadok!
– Naučím ich poriadne mečať, – hneď sa prihlásila najstaršia ovca. – Mám najkrajší hlas v stáde!
– Ja sa najlepšie vyznám v trávach, viem, ktoré je dobré spásať, budem učiť prírodopis, – ozvala sa ďalšia.
– Ja viem najviac o našom plemene, beriem si dejepis oviec a zemepis,– bľakotala tretia.
Čoskoro zostavili učiteľský zbor, riaditeľom sa, prirodzene, stal baran. V prvý vyučovací deň sa ovce pokúšali nahnať jahňatá dokopy na prvú vyučovaciu hodinu, no ukázalo sa, že to vôbec nie je také jednoduché. Jahniatka poskakovali po záhrade, behali sem a tam, ani na chvíľu sa nezastavili. Bolo nemožné udržať ich pohromade. Baran chodil medzi nimi nervózne hore-dole, čo sa jahniatkam zdalo nesmierne zábavné, a narobili ešte väčší hluk.
Baranovi napokon úplne došla trpezlivosť, poriadne dupol nohou a jahniatka náhle stíchli a pekne si sadli do kruhu. Baran sa hrdo vystrel a chystal sa začať slávnostný príhovor, keď za sebou začul tiché šteknutie. Bol to pastiersky pes zo susedného pozemku.
– No, teraz sa už vyučovanie naozaj môže začať, – skonštatoval riaditeľ – prišiel náš dozor.
Odvtedy prebieha vyučovanie v škole jahniat pod dohľadom pastierskeho psa v poriadku.
Fordította Szigeti Éva
Dózsa Csilla rajza