Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy város, a város szélén volt egy horgásztó, abban pedig rengeteg béka lakott. Annyi, de annyi béka volt a tóban meg a tó körül a nádasban, hogy nyári estéken még a város túlsó szélén is hallani lehetett a kuruttyolásukat. Ezen az alkonyati órán is csak egy béka ült némán a tó partján egy nagy kő tövében, míg a többiek vígan hangoltak az esti koncertre.
− Hát te? Te nem csatlakozol a kuruttykórushoz? – szólította meg őt egy éppen arra legelésző kacsa. – Mindjárt kezdődik a békahangverseny!
− Hogy? Én? Á, én nem, én nem… – vartyogta a béka zavartan. – Nekem nincs jó hangom. Igazából én… Á, mindegy! Megyek is!
Már ugrott is volna vissza a tóba, ám a kacsa nem hagyta annyiban.
− Hogy? Te nem? Hát? Neked más terveid vannak?
− Hát én… Én repülni szeretnék – sóhajtott egy nagyot a béka, de úgy igazán, szívből.
− Nahát! – a kacsa elcsodálkozott. – A repülés nem nagy dolog, már azt hittem, valami komolyabbról van szó!
− Neked nem nagy dolog, mert van szárnyad, de nekem… – a béka elszontyolodva ingatta a fejét. – Csak nézem naphosszat a széles eget, és arra gondolok, hogy én sose juthatok föl oda. Sose láthatom a magasból a világot.
− Ugyan már, bolondság! – hápogta a kacsa, csőrébe kapta a békát, és a hátára hajította.
A békának pislogni sem volt ideje, már fönn is ült a kacsán, az pedig csapott kettőt a szárnyával, és fölemelkedtek a magasba. Föl, egyre följebb, a nádas fölé, a tó fölé, a város fölé! Micsoda látvány! A házak apró kis dobozoknak látszottak, az autók apró színes kavicsoknak, az emberek meg, mint a hangyák. Na és a felhők, a széles ég és a szél, a szél! A béka hangosan brekegett örömében. Micsoda utazás! Micsoda csoda! Aztán a kacsa megfordult, és leereszkedtek a tó partjára. A béka roppant hálás volt, megköszönte a nagy élményt, és sietve beugrott a nádasba, hogy még időben odaérjen az esti koncertre.
Kde bolo, tam bolo, bolo raz jedno mesto. Na okraji mesta bol rybník a v tom rybníku bolo mnoho žiab. V rybníku a v trstine okolo neho žilo veľa-preveľa žiab; toľko, že počas letných večerov bolo ich kŕkanie počuť aj na druhom konci mesta. Aj v túto podvečernú hodinu sedela potichu na brehu rybníka pri veľkom kameni len jedna jediná žaba, zatiaľ čo si ostatné veselo ladili hlasy na večerný koncert.
– A ty čo? Ty sa nepridáš ku kŕkajúcemu zboru? – oslovila ju kačka, ktorá sa práve obďaleč pásla. – Čoskoro začne žabí koncert!
– Ako? Ja? Ó, nie, ja nie… – kŕkala zmätene žaba. – Nemám dobrý hlas. Vlastne ja… No, to je jedno! Už pôjdem!
Už-už chcela skočiť späť do rybníka, ale kačka to tak nenechala.
– Ako to? Ty nie? A čo? Máš iné plány?
– No, ja… Ja by som chcela lietať, – zhlboka si vzdychla žaba, tak úprimne, zo srdca.
– No toto! – čudovala sa kačka. – Lietanie nie je taká veľká vec, už som si myslela, že ide o niečo vážnejšie!
– Pre teba to nie je veľká vec, lebo máš krídla, ale pre mňa… – smutne pokrútila hlavou žaba. – Celé dni len hľadím na širokú oblohu a myslím na to, že sa tam hore nikdy nedostanem. Nikdy neuvidím svet z výšky.
– Čoby, hlúposť! – zakvákala kačka, schmatla žabu do zobáka a vyhodila si ju na chrbát.
Žaba nestihla ani mrknúť a už sedela na kačke. Tá dvakrát mávla krídlami a vzniesli sa do výšky. Hore, čoraz vyššie, nad trstinu, nad rybník, nad mesto! To bol ale rozhľad! Domy vyzerali ako malé škatuľky, autá ako drobné farebné kamienky a ľudia ako mravce. A tie oblaky, široká obloha a vietor, ten vietor! Žaba od radosti hlasno kŕkala. To je ale výlet! To je ale zázrak! Potom sa kačka otočila a pristáli na brehu rybníka. Žaba jej bola nesmierne vďačná. Poďakovala sa za skvelý zážitok a rýchlo skočila do trstiny, aby stihla večerný koncert.
Fordította Szigeti Éva
Dózsa Csilla rajza