Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy udvar. Egy faluvégi kis ház udvara. Nem volt benne más, csak egy vén szilvafa, egy kis domb meg néhány ól. Hogy milyen állatok éltek az udvarban? Ó, volt ott minden! Kacsa, liba, gyöngytyúk, malac, bárány, kecske, kakas, tyúk. Egyszóval sok és sokféle állat. Volt hát nyüzsgés az udvarban! Mindig történt benne valami.
Egy napon, valamivel dél után az egyik sárga kotlós alatt repedezni kezdtek a tojások, és egymás után sorban kibújtak belőlük a kiscsibék. Estére már mind a kilenc ott csipogott az anyja körül, s az nagy gonddal terelgette őket maga alá, hogy a tollai közt jó melegben legyenek. Nyolc csibe szép nagy volt, sárga pihéik fényesen csillogtak, a kilencedik egy kicsit kisebb, egy kicsit fakóbb, egy kicsit szürkés volt.
Telt-múlt az idő, a kiscsibékből nagy csirkék, a nagy csirkékből jércék, szép fiatal tyúkok lettek, büszkén viselték sárga tollruhájukat, próbálgatták szárnyukat az udvarban. Időnként nekilódultak, csapkodtak a szárnyukkal ide-oda aprókat, nagyokat, fel-felröppentek… És egyszer csak ott álltak a kerítés tetején. Mind a… nyolc.
És a kilencedik? A fakó? Ajjaj, az még mind csak verdesett a szárnyával, egyre elkeseredettebben, lenn a földön. Ekkor ért oda hozzájuk az anyjuk.
− Megmondtam, lányok, hogy ebből baj lesz! Tessék lejönni a kerítésről, amíg szépen mondom, mert jön a gazdasszony, és levágja a szárnyatokat! Ha meg átestek a túloldalra, megesz a róka. Szedjétek össze magatokat, és gyertek le gyorsan!
− Jaj, mami, ne kárálj már annyit, nem esz meg minket senki! – rikácsolta a nyolc tyúkocska a kerítés tetejéről. – Ha leesünk, majd visszarepülünk, nyugi!
− Majd meglátjuk! Jobban teszitek, ha itt lenn maradtok az udvarban, mint a húgotok! – fordult a kilencedik tyúkocska felé tyúkanyó. – Neked van egyedül eszed, csillagom! Mondtam én apádnak, hogy ugyan te vagy a legkisebb, és a tollad se olyan szép sárga, mint a nővéreidé, hanem szürkés-barnás, fogolyszínű, mint a dédöreganyádé volt, isten nyugosztalja. Ő volt ilyen furcsa színű meg ilyen aprócska, mint te. De én mondom, okosabb meg szívósabb volt az mindegyikünknél! El is vitték a cirkuszba, világszám lett valami híres produkcióban, ha jól tudom, még az újság is megírta. Száztíz éves korában halt meg fészekben szalma közt a drága. Bizony! Én mondom neked, Kilenc, ha rá hasonlítasz, egyet se búsulj, mert nagy jövő vár rád! Na, gyere, keresünk valami finomat ozsonnára, a nővéreidet meg majd lehozza az éhség, meglátod – kotyogta az anyó, és elsétált a szilvafa irányába.
A kis fogolyszínű egy darabig még álldogált, emésztette a hallottakat, aztán felnézett a kerítés tetején páváskodó nővéreire meg a mezőre nyíló ajtóra, csapott egyet a szárnyával, és az anyja után szaladt.
− Mami, mami, és a dédnagyi se tudott repülni? És ez nem zavarta őt?
− Nem tudom, hogy tudott-e. De ha tudott is, volt esze, és nem repkedett összevissza, hogy baja legyen belőle.
− És hogy hívták a dédnagyit?
– Hogy hívták? Azt se tudom. Meg nem is olyan fontos dolog az. Eh, mi a név?! Mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly illatos.
− Micsoda? – a kis jérce értetlenül nézett az anyjára.
Az sóhajtott egyet, és megrázta kicsit a tollait.
− Szó, szó, szó. Szavakkal nem lakunk jól, gyerünk inkább, és kerítsünk valami csipegetnivalót!
− De mami! És nekem miért Kilenc a nevem?
A tyúk erre megtorpant, félrefordította a fejét, úgy mondta:
− De hiszen tudod te azt! Beteg vagy, lázad van lányom? Na, gyere, mutasd csak magad!
A szürkécske hátrálni kezdett.
− Semmi bajom, mami, de a Kilenc nem egy név!
− Ugyan miért nem?
− Azért nem, mert az csak egy szám! – és a jérce szomorúan lehorgasztotta a fejét.
− Jaj, ne butáskodj! A Kilenc egy igen szép és szerencsés név. Én adtam neked. Vagy talán jobban örülnél valami másnak?
− Nem… de…
− Mint mondjuk a Tekla vagy az Amália? Hisz azok értelmetlenek! A Kilenc viszont rólad és rólam szól, a te születésedről ebbe a világba. Kilencediknek keltél ki a tojásból. Hát van ennél szerencsésebb név? – mosolygott a jércére tyúkanyó. – De ha sok ilyet kérdezel, el kell gondolkodnom rajta, tényleg olyan okos tyúk lesz-e belőled, mint az a te csuda dédanyád volt – azzal fogta magát, és kárálva továbbállt.
A fogolyszínű jérce még álldogált egy darabig, majd megrázta ő is kicsit a tollait, és felkiáltott:
− Kilencszer Kilenc! A Különleges Kilenc!
Lehetne ez a nevem, mondjuk, mint vezetéknév és keresztnév együtt. Ez így már jelent valamit! – gondolta, büszkén kihúzta magát, és a tyúkanyó után indult.
A nővérei egy darabig még a kerítés tetején egyensúlyoztak, aztán szép sorban leugráltak onnan, és ők is az anyjuk után tipegtek.
Fekete Lilla rajza