Figyelj ide jól! Mesélek neked egy történetet. Vagy több történetet, ahogy tetszik. Egy történet soha nincs egyedül. Mindig összefügg más történetekkel. Egy nagy-nagy gombolyag az egész, de olyan, aminek nincs vége. Pont akkora, mint ez az univerzum, amiben élünk. Szinte elképzelhetetlen, ugye?

 

Zsófi ezen a szép szerdai napon nem bírt magával. Egész délelőtt alig tudott figyelni az iskolában. Akármiről is volt szó az órákon – márpedig néha érdekes dolgokról lehet ott hallani –, Zsófit ma nem tudta lekötni semmi. De nemcsak a tananyag nem hatott rá, ma még a barátnők szokásos locsi-fecsije sem izgatta őt a szünetekben. Bármiről is meséltek a lányok, mintha nem is hallotta volna. Sőt, mintha ott sem lett volna. Ez még Angéla néninek is föltűnt az utolsó órán.

 

Azon a csütörtök délutánon Zsófi nem bírt magával. Hogy melyiken? Hát amelyikről most mesélek, te kis oktondi! Csak figyelj, mert Zsófival aznap elképesztő dolog történt! Zsófi már hazaért anyukájával az iskolából, már meg is uzsonnázott (na igen, kalács és kakaó, kell ennél jobb?!), már neki is ült a leckéjének, már éppen bele is lapozott volna az olvasókönyvébe, hogy újraolvassa, amit aznap tanultak az iskolában Angéla nénivel, de valami ekkor közbejött. Mint mindig, ugye?! Hogy mi? Hát csak a szokásos: Zsófi kinézett az ablakon, és valamit ismét sokkal érdekesebbnek talált, mint a könyveit.

 

– Zsófikám, szívem, akkor most indulok, ahogy megbeszéltük. Sajnos, ti nem jöhettek velem, de beraktam nektek a Hópihét, mire vége, itt vagyok. Tettem ki az asztalra gyümölcslét meg csokis kekszet, kínáld meg szépen a barátnődet. És ne csináljatok felfordulást, ha egy mód van rá – magyarázta Zsófi mamája az előszobából a cipőjét húzva. – Lilikém, drága, ha Zsófi szokása szerint valami elvadult ötlettel állna elő, beszéld le, kérlek. Bízom a józanságodban. Te sokkal fegyelmezettebb vagy, mint az a boszorka ott. Hallod, Zsófikám? Csak semmi vihánc! – és kilépett az előszobából.

 

– Képzeld, Zsófi, nemsokára nálunk is beköszönt az új év, ezért apukám küldött nektek egy csomó szerencsesütit, amit majd vacsora után kell feltörni, és a benne lévő bölcsességet megfogadni az új évben! – hadarta Lili Zsófiék ajtajában állva egy tál sütivel a kezében. – Ja, és akkor jövünk hozzátok vacsorára, ahogy megbeszéltük!

 

– Szóval ez legyen? – nézett tanácstalanul Zsófi a barátnőjére, Lilire. – Vagy ez a másik?

– Nem tudom, Zsófi, mind a kettő olyan… – válaszolta Lili elgondolkodva –, olyan vad!

– De hát az a cél, hogy vad legyen! Mint a kalózok!

 

– Akkor Zsófi, ahogy megbeszéltük, délután a bátyád fociedzésre megy, te meg bejössz velem az étterembe, és majd együtt megyünk haza. Van egy olyan érzésem, hogy jobb, ha ma rajtad tartom a szemem. Segíthetsz, ha akarsz, de a leckédet is megírhatod az irodában. Suli után itt várlak! – búcsúzott reggel Zsófi anyukája az iskola előtt.

 

– Zsófi, szívem, ez már a harmadik alkalom a héten, hogy elkésel. Ezt már nem nézhetem el neked, be kell írnom egy üzenetet az ellenőrződbe a szüleidnek – csóválta a fejét egy kedd reggelen Angéla tanító néni. – Még ma mutasd meg nekik, és írasd is alá velük, rendben?

– Igenis, Angéla tanító néni – dünnyögte az orra alatt Zsófi, miközben a cipője orrát bámulta lehajtott fejjel –, de azt el kell mondanom, hogy nem csak úgy szórakozásból késtem el az első órát, hanem igenis fontos dolgom volt. Meg még lesz is!

 

– Na gyerekek, melyik az a közmondás, amelyikkel a legjobban jellemezhetnénk a mai napot? Annyit elárulok, hogy az időjárással kapcsolatos – fejezte be az órát Angéla tanító néni egy esős májusi délelőttön.

– Májusi eső aranyat ér! – zengte kórusban az osztály.

 

– Lili, ti hova mentek kirándulni a nyáron? – kérdezte a barátnőjét Zsófi egy júniusi délutánon, amikor minden erejükkel a leckére próbáltak figyelni, de sehogy sem sikerült nekik. Csak bámultak kifelé az ablakon a gyönyörű nyári napsütésbe, és a vakációra gondoltak.