Kilenc, a kis fogolyszínű tyúk egy kora őszi, aranysárga reggelen a kerítés tövében kapirgált. Éppen azon gondolkodott, vajon történik-e aznap valami érdekes, valami szuper, valami fantasztikus dolog vele. Mondjuk, sikerül-e végre felrepülnie a kerítés tetejére, hiszen már nagyon ideje volna, hogy ő is lásson az udvarnál valami többet a világból. Nővérei amióta megtanultak repülni, egész álló nap a kerítésen feszítenek, és Kilenc ahányszor csak elsétál arra, sajnálkozó pillantásokkal méregetik őt, amitől ő még kisebbnek és szerencsétlenebbnek érzi magát, mit máskor.
Ekkor történt, hogy egy fuvallat egy félig száraz szilvafalevelet sodort pont a lába elé.
− Jé, levelet kaptam!
Kilenc meglepődve nézett körül, de senkit sem látott a közelben, aki küldhette volna. Óvatosan felcsippentette és megfordította a levelet. Ez állt rajta:
Kilenc! Gyere a tyúkól háta mögé vacsoraidőben, amikor mindenki eszik. Ne vegyenek észre!
Roppant különös levél volt! A tyúkocska tátott csőrrel bámulta egy darabig, aztán körbenézett, vajon ott áll-e az írója, mert aláírni, na, azt elfelejtette. Egyébként is, minek ír, miért nem mondja el személyesen, hogy mit akar? És micsoda titkos találkára hívja őt ez a valaki pont vacsoraidőben! És ha a többiek közben mind megeszik a vacsorát, s mire ő visszatér, egy árva szem nem marad neki, akkor mi lesz? Éhesen aludni nem jó! Kilenc megrázta a fejét. Lehetetlen, hogy ezt megkockáztassa. Ki tudja, talán pont a vacsoráját akarja megenni valaki! Te szent szárnyas, micsoda szörnyűség! A fogolyszínű szédelgett a rémülettől. Micsoda ármány, csapda és cselvetés! Jobb, ha vigyáz magára, és a többi tyúk közelében marad egész nap. Meg persze a vacsora közelében, feltétlenül.
Így is tett. A nap további részében Kilenc a vén kotlósokkal kapirgált a ribizlibokor alatt, és még véletlenül sem ment a tyúkól felé. A szilvafára pedig rá sem nézett.
Hamar eljött a vacsoraidő. Ömlött a sok finom magocska a tyúkok elé, azok meg szaladtak csipegetni. Kilenc szorosan a kotlósok közé állt, és fel sem nézett, amíg mindenki nem végzett az evéssel, és az utolsó szem is el nem fogyott. Jól tele ette magát. Még szép! Nem csalhatják el a vacsorától csak úgy, holmi buta levelekkel!
Vacsora után Kilenc csatlakozott a nővéreihez, és körbesétálták az udvart csipegetve, beszélgetve, figyelve, ahogy lemegy a nap, és az alkony estébe vált. Akkor, mint rendesen, szép sorban felsétáltak az ólba, és ki-ki megült a saját helyén éjszakára.
Elalvás előtt tyúkocskánk roppant elégedetten gondolt arra, milyen jó, hogy nem hagyta magát eltéríteni a vacsorától. De ahogy tovább kalandoztak a gondolatai, eszébe jutott, mi van, ha nem is a vacsoráját akarták elvenni? Ha valami jó várta, és ő lemaradt róla? Mondjuk válogatott, finom magocskák? Friss levelecskék? Ó, szent szárnyak! Kilenc aztán már csak azt remélte, hogy a holnapi nap hoz majd egy új esélyt, egy új levelet, és fény derül a titokra.
Másnap hajnapban Nagy Vörös, a kakas a szokott időben, pontosan napkelte előtt fényes kukorékolással ébresztette az udvar népét, a szárnyasokat meg a tollatlan lábas jószágot. Nagy Vörös úgy vélte, tulajdonképpen a napot is ő kelti, és miután befejezte a kukorékolást, ennek megfelelő büszkeséggel sétált le az udvarra.
− Nélkülem megenné a sötétség a világot! – mondta mintegy magának, de igazából a mögötte lépkedő Kilencnek címezte a mondatot. Az azonban nem hallotta a büszke kakast, hanem egyenest a szilvafához sietett. Hátha leesik róla egy újabb levél!
Aztán egészen délig a szilvafa alatt kapirgált, ám egy levél nem sok, annyi sem hullott le a fáról. Végül megelégelte a dolgot, kihúzta magát, és egy hirtelen elhatározással a tyúkól háta mögé indult, talán ott megtalálja a rejtély kulcsát. De nem talált ott semmit, csak egy kis tócsát a kerítésnél. Már éppen visszafordult volna – borzasztó csalódottan persze –, amikor léptek zaja ütötte meg a fülét. Megfordult, hát Foltos, a néma kacsa totyogott mögötte.
− Ööö… szia, Foltos, tudom, hogy nem tudsz válaszolni, ugye… szóval én csak erre sétáltam, és… nem láttál itt esetleg egy levelet? Olyan… nekem valót? – kotyogta zavartan a tyúkocska.
A kacsa nagyokat fújva nézett rá, de nem bólintott, és nem is rázta a fejét.
− Ó, akkor bocs, csak azt hittem, érted, amit mondok, ne haragudj, hogy zavartalak − és Kilenc már sietett is volna vissza, ám ekkor furcsa hangot hallott. Foltos hangja volt. Mintha egy óriás fújtatóból vagy egy repedt fazékból jött volna. Nem volt kellemes a fülnek, annyi szent.
− Kilenc, értem, amit mondasz, és még többet is.
A kis tyúknak leesett a csőre a csodálkozástól, hiszen Foltos néma, eddig legalábbis úgy tudta.
− A levelet is én küldtem, mert látom, amit látok − hápogta tovább a kacsa.
Kilenc most már nem fülsértőnek, hanem nagyon érdekesnek találta a hangját.
− Nem tudsz repülni.
Kilenc szomorúan lehajtotta a fejét.
− Nem baj. Én sem.
− Hogy? Te sem? Pedig a kacsák, a kacsák, azok tudnak, nem?
− Nem vagy egyedül, kis fogolyszínű, de nem ám! – bólogatott a kacsa. – És azt is meg mutatom neked, hogyan hagyhatod el az udvart repülés nélkül. De ez titok. Csak azok tudják, akik nem repülnek.
A kis jérce szóhoz sem jutott. Nincs egyedül? És elhagyni az udvart? Ez két olyan dolog volt, ami még egyszer sem fordult meg a fejében.
− Gondolkodnom kell – mondta végül –, de köszönöm.
− Nem tesz semmit – mosolygott Foltos. – Látod ezt a kis betoldást a kerítés alján, itt, a sarokban? Ezt könnyen odébb tolhatod, és hopp, már kinn is vagy! − Azzal kibújt a résen.
Kilenc látni akarta, hová megy Foltos, így nem sokat gondolkozott azon, vajon el akarja-e hagyni az udvart, vagy sem. Ment Foltos után át a résen, és már kinn is volt a nagy, nagyon nagyvilágban.
Fekete Lilla rajza