Kilenc elaludt reggel. Nem ébredt fel a Nagy Vörös első kukorékolása előtt, de még az első, sőt a második kukorékolására sem. A harmadik kukorékolásra sem ébredt volna, ám ekkor a tyúkólból kifelé tóduló tömeg lesodorta őt a létráról, így aztán miközben a többiek ide-oda taszigálták őt, mégis felébredt. De mintha még most sem lett volna teljesen magánál.
Reggelinél a nővérei meg is kérdezték:
− Mi van veled, Kilenc, csak nem megint álmodtál? Valami furcsát esetleg? Alig eszel!
Kilenc csak sóhajtott, és gépiesen csipegetni kezdte a búzamagot.
− Na jó, ha enni tudsz, olyan nagy bajod azért nem lehet! – bólogattak a nővérei, és folytatódott a nap, ahogy szokott.
Kilenc azonban csak járkált fel és alá az udvarban céltalanul. Hanem aztán odalépett hozzá Felhő.
− Na? Megemésztetted már a hallottakat? – kérdezte a barátját.
A kis tyúk bágyadt tekintettel nézett rá.
− Hogy mit? Emésztettem?
A kacsa nem értette, mit lehet ezen nem érteni.
− Hát a tegnapit! Amikor átmentünk az udvarba az álomfejtőhöz – magyarázta nagy hévvel, majd lehalkította a hangját, úgy folytatta. − Tudod, a macska! A fekete!
Amikor meghallotta „a macska” szót, a tyúkocskát mintha áramütés érte volna, egészen megrémült, alig pihegett az ijedtségtől:
− Jaj, ki ne mondd, csak azt ne, jaj – rebegte –, reméltem, el tudom felejteni…
− De miért vagy így kiborulva? Hiszen nem volt semmi! Találkoztunk egy macskával, elmondtad neki, hogy álmodban meglátogatott a templomtorony, ő meg elmondta, hogy szerinte az mit jelent. Nem olyan nagy ügy!
− Nem nagy ügy? Ott voltál egyáltalán? Láttad, ahogy rám nézett? Azokkal a… azokkal… − a tyúkocska levegő után kapkodott – azokkal a varázsszemeivel! Amikkel hipnotizál, vagy mi! Úgy éreztem, a pillantása éget, és azóta is ég, itt, itt belül! – mutatott a mellkasára Kilenc kétségbeesve.
Felhő a fejét rázta.
− Tudom, hogy ilyen nincs – kodált tovább a tyúkocska. – Egész éjjel ez járt a fejemben. Próbáltam magam meggyőzni, hogy lehetetlen, hogy valaki belénk lásson. Mégis, amikor azt mondta, nekem küldetésem van…, hogy igazából már rég tudom, mit kéne tennem, csak félek, és magamnak se merem bevallani, az egyszerűen rémes volt! Mintha meg akart volna fosztani a tollaimtól! Mintha megkopasztott volna, érted?
− Azt hiszem…, legalábbis próbálom! Szóval kiakadtál azon, amit mondott. De miért? Mert, mondjuk, egy kicsit igaza volt?
− Micsoda? Igaza? Már hogy lenne igaza? Ez tiszta agyrém! Még hogy a torony azt jelenti, nekem valami nagyon nagy dolgot kell véghez vinnem! Mégis mit? Én csak egy tyúk vagyok, ráadásul elég kicsi.
− Jól van, jól van, ne húzd fel magad! − Felhő nagyon szerette volna, ha a barátja végre abbahagyja a zihálást és fújtatást. – Egy kicsit ijesztő vagy ilyenkor, tudod?
Kilenc csodálkozva ránézett:
− Hát eddig ezt nem tudtam!
Erre mindketten nevetésben törtek ki, és Felhő úgy érezte, minden rendben van, elfelejthetik ezt az egész kalandot a macskával, álmokkal, jóslatokkal. De Kilenc olyan gyorsan nem nyugodott meg. Egész nap a szilvafa körül járkált körbe-körbe, mélyen a gondolataiba merülve. Már alkonyodott, amikor egy finom szárny érintését érezte a hátán. A kotlós volt az, az anyukája.
− Anyu! – Kilenc meglepődött. − Hát te? Nem a vacsorához készülsz a többiekkel?
− De, mindjárt megyek. És szeretném, ha te is velem jönnél – szólt kedvesen.
− Jó, jó, persze, de most nem vagyok éhes. És valamit… valamit végig kell gondolnom.
Ám az anyja nem hagyta annyiban:
− Meséltem már neked a te híres dédöreganyádról, igaz? Aki pont ilyen aprócska volt, mint te, és ilyen fogolyszínű.
− Igen, mesélted, hogy rá hasonlítok.
− Pontosan. De nem csak külsőre. Okos vagy, és bátor, mint ő. Úgyhogy ideje megtanulnod vigyázni magadra, mint ő. Ne akarj más lenni, mint ami vagy. Tartsd meg a szokásaidat, a fontosakat, s akkor sosem veszíted el a talajt a lábad alól, és szép életed lehet, mint neki volt.
− Hát, ha te így látod… − Kilenc elbizonytalanodott. – De miért mondod most ezt nekem? Történt valami?
− Azt csak te tudod. Én csak azt szeretném, ha az eszedbe vésnéd, hogy akárhova jutsz, sose felejts el csipegetni valamit reggel, csipegetni valamit este, és sétálni egy kicsit a kettő közt. Megígéred?
− Jó, jó, persze, de miért ígérjem meg? Hát nem ezt csináljuk mindennap?
− De, de, pont ezt. Ez az életünk. Viszont néha a macskáknak is igazuk lehet, és egyszer csak egy rézkakas helyén találod magad a felhők közt! Szóval tanulj meg vigyázni magadra!
− De anyu! Honnan tudsz te… − Kilenc egészen megdöbbent.
− Pont erről beszéltem, a hétköznapokról, amik fontosak, érted? A reggeli és a vacsora! – A kotlós többet nem mondott, hanem elindult az etető felé, ahol már gyülekeztek a tyúkok.
Kilenc szóhoz sem jutott. Úgy érezte, egyre több dolgon kéne gondolkodnia, és mintha mindenki mindenről mindent tudna, ő meg semmiről semmit. Egészen beleszédült. Először a varázsmacska, most meg a saját anyja… Odasétált az etetőhöz, szépen felcsipegette a szemecskéket maga előtt, majd amikor látta, hogy az anyja bólogat felé, megnyugodott. Legalább valami rendben van ezen a világon.
Fekete Lilla rajza