kab64

 

Egy téli délelőttön Pihe lúd a vetésben csipegetett a többi vetési lúddal együtt, amikor elkezdett havazni. Először észre sem vette a szállingózó hópelyheket, mert csak az evésre, a finom friss csemegére figyelt. Egy idő után azonban minden fehér lett körülötte, még a vetés is, így aztán Pihe felnézett az égre, hogy lássa, mi ez a hulló fehérség.

− Gyere, Pihe, repüljünk tovább! Ilyen havazásban itt megfagyunk, betemet bennünket a hó. Jobb lesz délen! – hívták a társai.

Pihe azonban úgy érezte, még nem lakott jól, a déli pihenő még odébb van, és tovább csipegetett. Egy falat, egy lépés, még egy falat, még egy lépés – haladt szép lassan előre a vetésben. Egészen addig, amíg egy fal útját nem állta. Egy magányos tanyasi ház fala volt az. A fal mellett támaszkodott egy pad, a padon meg egy öreg néne ült.

− Hát te? – szólította meg a néne a ludat.

− Én? Én csak itt eszegettem. Bocsánat, nem figyeltem…

− Vigyázz, mert a többiek már elrepültek ám! De te maradhatsz, ha akarsz. Van finom búzám, kukoricám, kitart egész télen. Elkélne nálam egy jó házőrző.

Pihének tetszett a gondolat, hogy van elég ennivaló télre, ráadásul mindenféle fáradság, fagyoskodás, keresgélés nélkül hozzá lehet jutni, de nem bízott az emberekben. A néne megérezte a lúd aggódását.

− Nem eszlek meg, ne félj! – mosolygott rá, mintha csak olvasna a gondolataiban.

− Nem? Akkor jó! Maradok − örült meg Pihe. Hitt az öreg néne szavának, bízott a barátságában.

Megegyeztek, s Pihe boldogan őrizte a néne házát és ette a búzáját meg a kukoricáját egész télen.

 

Balla Margit meséje

 

Jedného zimného predpoludnia zobkala  húska Vločka na poli s ostatnými poľnými husami, keď zrazu začalo snežiť. Poletujúce vločky si najprv ani nevšimla, zamestnávalo ju len jedenie a lahodné čerstvé dobrôtky. Po čase však všetko na vôkol zbelelo, ešte aj pole, a tak Vločka vzhliadla na oblohu, aby zistila, čo je to tá padajúca bieloba.

„Poď Vločka, poletíme ďalej! V takejto metelici tu zamrzneme, zasype nás sneh. Na juhu nám bude lepšie,” volali na ňu priateľky.

Vločka sa však ešte necítila nasýtená. Do poludňajšieho odpočinku bolo ďaleko, a tak zobkala ďalej. Ešte jedno sústo, potom krok, druhé sústo a ďalší krok – takto pomaly napredovala po poli, kým jej cestu nezatarasil múr. Bola to stena osamoteného gazdovstva. O stenu bola opretá lavica a na nej sedela starenka.

„Čo ty tu?” oslovila starenka hus.

„Ja? Ja som tu len zobkala. Prepáč, nedívala som sa pred seba...”

„Daj si pozor, ostatné už veru odleteli! Ale ak chceš, ty tu môžeš ostať. Mám dobrú pšenicu, kukuricu, vydržia nám celú zimu. Zišiel by sa mi okolo domu dobrý strážca.

Vločke sa nápad, že na zimu bude mať dosť jedla zapáčil, navyše by sa k nemu dostala bez námahy, mrznutia a hľadania, no ľuďom nedôverovala. Starenka vycítila húskinu úzkosť.

„Neboj sa, nezjem ťa!” usmiala sa na ňu, akoby jej čítala myšlienky.

„Nie? Dobre teda, zostanem,” potešila sa Vločka. Verila starenkiným slovám, dôverovala jej priateľstvu.

Dohodli sa, a tak Vločka radostne strážila starenkin dom a celú zimu jedla jej pšenicu a kukuricu.

 

Fordította Cselényi Fodor Olívia

 

Balázsy Géza rajza