Egy harmatos, hűvös hajnalon a galagonyabokor kinyújtóztatta elgémberedett ágait, megrázkódott, és ami levele csak volt, mind ledobta magáról.
− Ősz van – mondta, mert ugyan ritkán beszélt, és keveset, szűkszavú volt, de úgy érezte, ezt azért illő kijelenteni, hiszen jelentős fordulat ez egy bokor életében.
Ezután, mintegy nyugtázandó a tényállást, sóhajtott egyet, majd elégedetten nézegette az elhullajtott leveleit. Egy bokor hogyan tud beszélni? És nézni?
Jaj, ugyan, mért kérdezel ilyeneket? Nagyon jól tudod, hogy ez egy mese, és a mesében bármi megtörténhet, de tényleg, akármi. Ebben itt például beszél a galagonyabokor. Rendben? Mondhatom tovább? Akkor jó. Kisvártatva egy szürke fülecske bukkant fel a bokor alján. S nicsak! Csintalan Sándor üregi nyúl és kalózkapitány jelent meg teljes életnagyságban, hunyorogva és nyújtózkodva a réten!
− Mi ez a nagy fényesség, hékám? Hol az árnyat adó levelek? Tán a végítélet jött el? – kérdezte aztán kissé hátrafordulva.
Fóris Béni mezei nyúl, nyulalmazott tengerésztiszt, parancsnok, főhadnagy és kapitány ugyanis mögötte állt, egyenesen, mint egy szálfa. Bajuszszálai egytől egyig fényesen csillogtak a hajnali derengésben, egész megjelenése olyan tiszteletet parancsoló volt, hogy még a galagonya is mintha kihúzta volna magát előtte, akarom mondani fölötte.
− Ősz van – jelentette ki méltóságteljesen, ahogy egy kapitányhoz illik.
Ezt hallva, a galagonyabokrot roppant büszkeség öntötte el, hiszen ő is ezt mondta!
− Jó, de hol fogunk mostantól lakni? Egy levelek nélküli csupasz bokor nem véd meg bennünket a hidegtől meg a ragadozóktól! Gondolj csak a, ó!, kimondani is félek, a ravaszdira! – Sanyi nyúl megborzongott még a gondolattól is. − Hallod-e, Bénikém, még ma meg kell építeni azt a hajót, és elhajózunk biztonságosabb vizekre.
Béni kapitányt kirázta a hideg a bizalmaskodó megszólítás hallatán. Ráadásul abban is biztos volt, hogy egy nap alatt nem lehet tisztességesen megépíteni egy hajót. És kedve sem volt hozzá, elvégre ő már nyulalmazott tengerésztiszt, aki szeretné békében és nyugalomban élvezni nyulalmi éveit. De ennek, úgy néz ki, e miatt a félkegyelmű üregi nyúl miatt lőttek, gondolta. Ám hangosan csak annyit mondott:
− Nem.
− De akkor mind megfagyunk és felfalnak a… a… − Sanyi nyúl képtelen volt kimondani azt a bizonyos szót.
− Nem lehet egy nap alatt rendes hajót építeni – jelentette ki Béni kapitány halálos nyugalommal.
Várj csak, ha ez egy mese, ahogy az előbb mondtad, akkor… Ugye? Örülök, hogy figyelsz, jó felé gondolkodol! Na, fülelj csak tovább!
− Jaj, Bénikém, hát dehogynem! – csapott a nyulalmazott parancsnok vállára Sanyi egy akkorát, hogy az majdnem belerezdült. − Tudom, hogy titeket, tisztes parancsnokokat tengeren és belvízen köt a nagybetűs Szabályzat, de mi, csizmát mezítlábra húzó kalózok szabadabban gondolkodunk. Csak figyelj! Lesz itt olyan tutaj hamarosan, hogy na! Aztán mienk a világ északtól délig, kelettől nyugatig!
Azzal elinalt a patakon túli tölgyfák irányába, de nem telt bele egy perc, és már vissza is ért.
− Ja, még nem reggeliztem! – kiáltotta, és beugrott a nyúlüregbe.
Béni a nyomába lépett, mert a reggeliről nem akart lemaradni maga sem. Hiszen mindenki tudja – te is biztosan −, hogy a jó hajós legfontosabb étkezése a kiadós reggeli. Meg az ebéd, a tízórai, az uzsonna és a vacsora is persze, hogy a vacsora utáni nasit ki ne felejtsük.
Reggeli után, amikor Sanyi nyúl újra elinalt a tölgyfák irányába, végre nyugalom volt, és Béni elgondolkodhatott a dolgok állása felett. Arra jutott, jobb lesz, ha saját kezébe veszi az ügyet, még mielőtt mindent a feje tetejére állít ez a rendelten kalóz. Akármi is történik, ő lesz a parancsnok. Igaz, hogy már nyulalmazott, és semmi másra nem vágyik, mint békés nyulalmi évekre, levelek ide vagy oda, pont itt a galagonyabokor alatt, de mégiscsak ő a nagyobb mind szaktekintélyben, mind termetben. És öreg nyúl nem vén nyúl, természetes, hogy ő lesz a főnök.
Amikor Sanyi visszatért egy rakás tölgyfaágat vonszolva maga után, Béni nem habozott, rögtön nyilvánvalóvá tette, mi a dolgok állása – őszerinte.
− Matróz, tegye le a faanyagot és hozzon rögzítő eszközöket! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon.
− Igenis, kapi… akarom mondani… − Sanyi nyúl hirtelen észbe kapott. – Álljon meg a gyalogmenet! Ez az én hajóm! Én vagyok a parancsnok!
− Azt már nem! Megegyeztünk, hogy te leszel a matróz!
− De én találtam ki az egészet!
− De én vagyok a rangidős!
− De én vagyok a parancsnok!
− De én vagyok!
Na, egy pillanattal később a két roppant öntudatos nyulunk olyan csapkodásba kezdett, hogy zengett bele a mező. Csépelték egymást, akár két bokszoló a ringben. Csattogtak a mancsok, suhogtak a pofonok ahogy a két állat erős hátsó lábain ide-oda szökdécselt, de rövid időn belül kiderült, hogy bizony egyik sem erősebb, sem nem ügyesebb a másiknál. Jól elfáradva elterültek a bokor alján. Aztán nyögve-nyöszörögve levánszorogtak a patakhoz inni.
− Jó, legyen! − sóhajtotta Béni kapitány kis szünet után. − Lehetsz te a parancsnok, de én maradok a kapitány.
Sanyi a fáradtságtól felnyögött:
− Á, ott egye meg a nyavalya, legyünk kapitányok mind a ketten! Hisz úgyis egyformán fogunk dolgozni, nem?
Béni nem szólt, csak a fejét csóválta, majd leporolta a bundáját, és munkához látott. Sanyi nyúl ugyan még hevert volna egy darabig, de látva Béni szorgoskodását, nem akart szégyenben maradni, és hamarosan ő is csatlakozott. Estére, láss csodát!, meglett az egész napos kemény munka eredménye. Egy csinos kis tutaj ringott a patak vizén a galagonyabokor alsó ágához kötve, a két nyúl pedig elégedetten szemlélte a partról.
− Kezdődhet a kalandozás! – rikkantotta Sanyi.
− Kell egy zászló – tette hozzá a szabályok nyula, Béni.
− Halálfejes!
− Dehogy!
− Dehogynem!
− Csak a holttestemen keresztül!
A két nyúl szúrósan nézett egymásra, és kitört belőlük a nevetés. Csak nem verekszenek össze másodszor is egy napon belül?! Aztán fogták magukat, behúzódtak a vackukba, megvacsoráztak, a nasit is elrágcsálták, s kis idő múlva a galagonyabokor már csak a horkolásukat hallgatta.
A szerző rajza