A borzasztó jégzajlás nem fogott ki dicső nyúljainkon, de nem ám! Mit gondolsz, mit csináltak, miután megtalálták a hajót? Hát újjáépítették uszadékból!
Igen, pontosan úgy, ahogy mondták. Sőt! Nemcsak újjáépítették, de ki is bővítették. Meg is erősítették. Árbocot építettek rá. Evezőket faragtak. Még horgonyt is kerítettek valahonnan.
Azta! Tényleg ügyesek ezek a tapsifülesek. Nem gondoltam volna, hogy a nyulak ennyire értenek a hajózáshoz.
Ezt én se gondoltam, de a világon annyi, de annyi csuda dolog van, hogy nem lepődtem meg rajta. Kitartással és akarattal ezek a kis bundások szépen helyrehozták a hajót, addig nem is pihentek. Hanem amint készen lettek a nagy munkával, főztek egy hatalmas adag csodatévő répalevest, jól belaktak vele, aztán aludtak egy nagyot, hogy másnap reggel pitymallatkor máris beszedhessék a parti köteleket, amivel a hajócskát kikötötték egy fenyőhöz, és útnak indulhassanak lefelé a vízen, amerre csak viszi őket az ár.
− Hej, ez aztán az élet, a hajósélet! – rikkantott bele Sanyi kalóz a rózsaujjú hajnalba fényes jókedvében, hogy végre úton vannak.
− Az már igaz! – kurjantotta el magát Béni kapitány is Sanyi mellett állva a fedélzeten olyan egyenesen, mint egy szálfa, éppen úgy, ahogy egy parancsnokhoz illik.
Kémlelték a látóhatárt, és azt latolgatták, vajon merre viszi őket a kis patak. Az meg – mint a patakok általában – szorgalmasan kanyarogva és csobogva sodorta is a kis hajót ki az erdőből, el a dombok mellett, keresztül egy völgyön, majd még egyen, két szikla közt összeszűkülve, aztán egy laposabb részen szétterülve szélesen.
− Hej, senki nem állíthat meg! – rikkantották a nyulacskák bele a tavaszi verőfényben.
Hunyorogtak is rendesen, mert pont szemükbe sütött a nap.
− Hacsak ez nem, Kapitány, khm – köszörülte meg a torkát Sanyi kalóz aztán hirtelen, hogy kipislogták magukat.
Előttük a vízen faágakból összehordott hatalmas akadály tornyosult.
− Mi a hétördög pokla ez itt, a nemjóját?! Ki mer az utunkba állni?! – dörögte Fóris Béni parancsnok és kapitány az akadály felé.
− Én volnék, ha meg nem sértem – bukkant ki mellettük a vízből egy bajszos, barna fej. – Hód vagyok, és ez itt a váram, a hódvár. Aki itten el kíván haladni, kérem, az vámot fizet.
− Micsodaaa? – háborodott fel Sanyi kalóz mérhetetlenül. – Azt már nem! Egy kalóz soha nem fizet vámot!
− Ez a szabály, kérem, hódszabály – magyarázta a hód nagyokat pislogva.
− Akkor meg különösen nem! Kizárt! Mi, kalózok mindenféle szabályt ellenzünk és megtagadunk! Különösen holmiféle hódszabályt! Az nem is általános hajózási szabály! Nem és nem! Éljen a szabadság! – kiabálta Sanyi magából kikelve. Látszott rajta, hogy ezt bizony véresen komolyan is gondolja. − Itt becsületről van szó! Kalózbecsületről! Nem engedhetek!
A hód kissé zavarodottan úszkált ide-oda a hajó mellett, hirtelen nem is tudta, mitévő legyen. Ekkor nyugodt hangon megszólalt Fóris kapitány:
− Én megértem az álláspontodat, kolléga, a kalózbecsület komoly dolog. De ha nem cselekszünk sürgősen, frontális ütközést szenvedünk. Ezért kiadom a parancsot: Horgonyt le!
Azzal már ugrott is, és kidobta a hajóhoz kötéllel erősített hatalmas követ, amely most horgonyként szolgált. A hajócska egy rándulás után megállt, épp a hódvár előtt.
− Most viszont akadályozzák a hajóforgalmat – jelentette ki a hód immár a hódvárról magabiztosan –, ezért büntetést kell kiszabnom. Hódbüntetést.
− Hogyaaan? – Sanyi kalóz dühbe gurult. – Na, ez már mindennek a teteje! Szent Sárgarépára esküszünk, nem tűrjük ezt a méltánytalanságot! – kiáltozta magából kikelve.
− Álljunk csak meg egy baknyúlugrásra! – intette le társát a kapitány. − Jöjjön, kolléga, üljünk le! És maga is jöjjön, kedves Hód úr, legyen a vendégünk egy pohár répalére, már ha kedvére való az ilyesmi, ha meg nem sértem – és Sanyi legnagyobb megrökönyödésére Béni kapitány meghívta a hódot a hajóra. – Erre, erre, jöjjön, Hód úr! Foglaljon helyet!
A hód annyira meglepődött a kedves meghívás hallatára, hogy szó nélkül felkapaszkodott a hajóra, és kortyolt egyet a répaléből.
− Roppant finom, igazán kedves – szólalt meg aztán. – Tudják, ez egészen teljesen szokatlan, ez a meghívás. A legtöbb utazó csak mogorván fizet, és továbbmegy. De ez a kedvesség! Többet ér minden fizetségnél. Komolyan mondom. Tudják, a mederkarbantartás fontos és költséges feladat. És ezt a feladatot mi, a hódok látjuk el a vízi közlekedés zavartalansága érdekében. Ezért szedünk díjat, mármint vámot, hogy végezhessük a munkánkat.
A hód aprókat kortyolt a répaléből.
− Igazán örülünk, hogy ízlik a répalé – mosolygott rá kedvesen Fóris kapitány.
Sanyi meg csak bámult meredten, egyáltalán nem értette, mi folyik itt.
− Mennyei ital! – mosolygott most már a hód is. – Én mondom, maguk a legkedvesebb hajósok, akikkel találkoztam. Tudják mit? Menjenek isten hírével, nem kell fizetniük! Ez a kedvesség mindennél többet ér! Örökre emlékezni fogok magukra!
Azzal fogta magát, és beugrott a vízbe. A hódvárnál bukkant fel újra. Elhúzott egy ágat a hatalmas halomból, és láss csodát, az út megnyílt a kis hajó előtt.
− Ezek a hódok aztán értenek az építészethez. Micsoda mechanika, kollega, figyeli ezt a rendszert? – fordult Fóris kapitány Sanyi felé, miközben a horgonyt húzták föl a mederből.
A hajó megindult. Sanyi nézte, ahogy lassan elmarad mögöttük a hódvár, rajta a mosolyogva integető hóddal. Ők is integettek.
− Hogy csináltad? – kérdezte aztán Sanyi a kapitányt.
− Tudod, kolléga, a te kalózbecsületed legalább olyan fontos nekem, mint ez az utazás. Ahhoz, hogy a becsület is megmaradjon, meg az út is folytatódjon, okosnak kell lenni. És általában az a legokosabb, ha veszekedés helyett leülünk, és megbeszéljük a dolgokat. Legalábbis így tartja a régi mezei nyúl bölcsesség.
− Hmm, ezek a mezei nyulak tudnak valamit – hümmögött Sanyi kalóz –, üregi nyúl létemre el kell ismernem!
És folytatták az útjukat napestig, amikor aztán lehorgonyoztak, hogy egy békés éjszakát töltsenek a vízen ringatózva a tavaszi holdfényben.
A szerző rajzai