A Gyíktaréj nevű hegység úgy tornyosul a magasba a Szaurusz-szigetek kellős közepén, mint valami éktelen gyűrődés egy viszonylag sima takaróhuzaton. Éppen ezért nem meglepő, hogy akit a Gyíktaréj nyugati lábánál ér a reggel, arra a hegység rettentő árnyéka vetül, és majdnem délig kell várnia, mire végre megpillanthatja az ormok mögül előkandikáló napot.
Ez az árnyék borult Leiszút Feliszútra, a selypítős sárkányra, és a hátán csücsülő Tekergére, a csavaros eszű gallimimuszra is, amikor hajnalban sietve elhagyták az ellenséges dragoszauruszok táborát. Igaz ugyan, hogy ők nem a hegy lábánál sétálgattak, hiszen a vörös sárkány szinte azonnal a magasba szökkent, és csaknem a csúcsok derekáig úszott, ám még így is meglehetősen komor hangulatban utaztak hazafelé. A kedvüket azonban nem a szigorú sziklák árnyékolták be, hanem sokkal inkább a mögöttük hagyott nyugtalanító éjszaka. A tudat, hogy szegény Fogkopácsot, Dínómdánom kedves fogorvosát a mocskos terveket szövögető Dragalád annál is mocskosabb pofájában kellett hagyniuk, egészen megdermesztette őket ezen az amúgy is rideg reggelen. Nem beszélve azokról a baljós hírekről, melyekről a derék fogorvostól értesültek.
Leiszút Feliszút látszólag egykedvűen és némán suhant a koromfekete felhők alatt, csak néha-néha mozdította meg lomhán a szárnyait, mintha kolosszális evezőlapátokat emelgetne. Ki tudja, mi járt roppant fejében? Tekerge azonban, aki mögüle, a nyeregből fürkészte a sárkány vörös pikkelyeit és óriási szarvát, szerette volna megtörni a csendet.
– Ne félj, Leiszút! – szólalt meg. – Fogkopács tud vigyázni magára. Ma kihallgatja Dragaládék tanácskozását, megtudja, miféle titkos fegyverrel akarnak minket kifüstölni a Gyíktaréjból, mi pedig holnap éjjel visszaosonunk a táborukba, és megszabadítjuk a láncaitól.
Sokáig úgy tűnt, a vörös sárkány meg sem hallotta, mit mondott a társa, egy idő után azonban elégedetlenül felhorkant:
– Hahrrr! – A sóhaj olyan robajjal tört ki belőle, hogy Tekerge először azt hitte, megdörrent az ég. Ám végül Leiszút Feliszút a mennybolt után a torkát is megköszörülte, és így válaszolt: – Remélem isz, hogy kiszabadítjuk Fogkopászot! Túl régóta kopászolgatja a lyukasz fogaimat ahhosz, hogy a szorszára hagyjam.
– Neked is Fogkopács a fogorvosod? – érdeklődött Tekerge, akinek egyáltalán nem volt szüksége fogorvosra, hiszen a gallimimuszok a csőrükkel darabolják fel a tányérjukra kerülő falatokat. Azt azonban jól tudta, hogy a Dínómdánomban lakó Fogkopács elsősorban a dinoszauruszok agyaraira szakosodott.
– Hát persze! – Leiszút Feliszút nagyot legyintett a levegőbe, mire egy pillanatra oldalra billentek, de Tekerge nagy megkönnyebbülésére a vörös sárkány szinte azonnal stabilizálta a helyzetüket. – Errefelé minden valamirevaló fogaszattal rendelkesző személynek ő keszeli asz agyarait. Nem isz úgy szoktam hívni, hogy fogorvosz, hanem úgy, hogy agyargyógyász. Számtalan alkalommal felajánlotta, hogy kiigaszítja a szorba fogaimat, én pedig számtalanszor elmondtam neki, hogy hagyja békén őket, mert esz az imiszemhez tartoszik, de esz moszt lényegtelen. Asz a fontosz, hogy Fogkopász régi barátom, ész szohaszem boszájtanám meg magamnak, ha miattam történne vele valami.
– De hát Fogkopács saját maga döntött úgy, hogy még egy napig Dragalád szájában marad.
– Pontoszan – bólintott a vörös sárkány –, de szak aszért, mert ő egy hősz! Ki gondolta volna, hogy ilyen bátor?
– Ez is csak azt bizonyítja, hogy senki nem születik hősnek, de bárki azzá válhat, nem igaz? – rikkantotta Tekerge.
Leiszút Feliszút felvont szemöldökkel sandított a hátán ülő fecsegőre.
– Hát esszel meg mi a szöszt akarsz mondani?
– Csupán azt, hogy a tetteinken múlik, mik vagyunk, meg persze a helyzeten, amibe csöppenünk. Fogkopács sohasem akart hős lenni, de felismerte, hogy a szabadság helyett muszáj még egy kicsit Dragalád szájában maradnia, tehát ott is maradt. Ha segíteni akarunk neki, akkor nekünk is tennünk kell a dolgunkat, és el kell pusztítanunk a gyémántjaidat!
Ezekre a szavakra a vörös sárkány abban a minutumban paprikavörös lett volna, ha már eleve nem lett volna az. Így azonban inkább csak ellilult, ahogyan az már a vörös sárkányoknál lenni szokott, ha dühbe gurulnak.
– Még hogy asz én gyémántjaimat! Hahrrr! – És az ég újra megdördült. – Ehhesz aszért még lesz néhány szavam!
– Hogy lesz hozzá néhány szavad, az most mellékes – csacsogott tovább Tekerge a felbőszült sárkány hátán. – Fogalmunk sincs, mit akarnak a gyémántjaiddal ezek a fenevadak, mint ahogyan a további terveikről sincs tudomásunk, de egy biztos: valami bűzlik Dragaládiában! Dragalád a dragoszauruszaival a jelek szerint világuralomra tör, és nagyon valószínű, hogy a te gyémántjaidra a titkos fegyverük miatt van szükségük. Most tehát nemcsak a Gyíktaréj sorsa múlik rajtunk, hanem az egész világé. Éppen ezért minél hamarabb össze kell gyűjtenünk a gyémántjaidat!
A cserfes gallimimusz erősen megszorította a sárkány hátából kiálló tüskéket, mert attól tartott, hogy Leiszút Feliszút mindjárt bukfencet vet mérgében, és talán még a lángtárát is kiüríti. Ám legnagyobb meglepetésére lángnyelvek helyett csak egy hatalmas sóhajtás hagyta el a sárkány száját, igaz, hogy azzal messzire fújta az előttük poroszkáló felhőket.
Bertóthy Ágnes rajzai