Reggel óta folyt a dalnokok és zenészek nagy vetélkedője a világ kellős közepén, egy virágokkal ékesített, tágas mezőn. Gyönyörűséges ének- és zenehangok szálltak hol andalítóan, hol vérpezsdítően föld felett, ég alatt. A látóhatár peremén mind összegyűltek a kíváncsi felhők a nagy csoda látására és hallására, de tovább nem merészkedtek, nehogy megzavarják az ünnepséget.
Csak a fénylő Napnak volt szabad járása az ég udvarában, no meg Szellőkének, aki olykor alászállt, hogy friss fuvallatával felüdítse a versenyzőket. Boldog derű járta át a szíveket, megbékélt régi haragosok egymás vállát átfogva örültek az életnek.
Csak a hőscincér járkált nyugtalanul fel és alá. Első akart lenni a hegedülésben. Nem volt született hegedűjátékos, de szorgalommal,fáradságos munkával megtanult szépen muzsikálni. Olyannyira, hogy nem volt párja széles e mezőn. A világ kellős közepe legjobb hegedűsének számított.
– Én vagyok a legjobb – biztatta magát az egyik pillanatban. – Első leszek. Senki sem különb nálam!
De alig fejezte be a gondolatait, máris megijedt. Valami belső hang azt súgta, mégsem ő a legjobb.
– Ugyan ki más? – nézelődött jobbra, balra, de csak a jól ismert arcokat látta, akiktől igazán nem kellett tartania. Szinte belebetegedett lelke belső háborúskodásába.
Dél felé járhatott az idő, a Nap megállt egy pillanatra az ég legmagasabb csúcsán, amikor felbukkant a tücsök. Amolyan örök vándor, vidám fickó. Ütött-kopottan is könnyed és elegáns. Karimáját vesztett kalapján árvalányhaj, feslett cipőjén a világ pora, hóna alatt hegedűje.
– Ő az – sápadt el a hőscincér. – Itt jön a nagyvilág legjobb hegedűse. Tennem kell ellene valamit.
Nagy ováció fogadta a tücsköt. Mindenki látni akarta, megölelni. A tücsök letette féltett hegedűjét – a szívét, ahogy becézte – a fűbe.
– Megvan! – ragyogott fel a hőscincér szeme.
Tüstént a gazdátlan hegedűnél termett, és bevágta a húrjait. Aztán ártatlan arccal a tücsökhöz furakodott, és jól színlelt baráti melegséggel megölelte.
– Remélem, részt veszel a versenyen? – kérdezte.
– Természetesen – mondták egyszerre a mező lakói, akiknek a lelke előre örült a rég hallott tücsökzenének.
– Természetesen – mondta a tücsök is, s a hegedűjét hóna alá fogva elindult a pódium felé a nyugodt, öntelt hőscincér nyomában.
Elkezdődött a hegedűverseny.
– Parancsolj! – hajlongott a hőscincér, átengedve az elsőbbséget.
A tücsök hálás szívvel mosolygott rá, boldog volt, hogy ilyen nagyszerű barátai vannak. Álla alá szorította a hegedűjét, végignézett a hallgatóságon, majd behunyt szemmel, egy néma pillanat után a húrokba csapott. A hegedű felsikoltott, hörgő, fuldokló, sivalkodó hangot hallatott, míg el nem pattantak a húrjai. A tücsök bénultan engedte le roncs hangszerét. Meg sem hallotta a gúnyos kacajt, ami végigkísérte, míg lebotorkált a pódiumról. Csak ment megszégyenülten, alig bírta vonszolni fáradt lábain a világ porát. A látóhatár peremén, szomorú szívére szorítva hegedűjét, elrejtőzött egy lapulevél alatt. A hőscincér eközben mindent elsöprő győzelmet aratott.
Leszállt az este, véget ért a verseny, a mező lakói nyugovóra tértek, elfeledték a tücsköt, igaz, a hőscincért is. Ilyen talmi a világ dicsősége. Csak Szellőkét, aki látta, mit tett a hőscincér, nem hagyta nyugodni a lelke.
– Segítsetek a tücsöknek – szólította meg a csillagokat, s elmondta, mi történt.
A csillagok pedig kinyújtották sugaraikat, gyöngéden leemelték a tücsök szívéről a hegedűt, és visszakötözték elpattant húrjait. Reggelre ébredve a tücsök alig hitt a szemének. Ott csillogott mellette a hegedűje. Vidáman szökkent talpra, álla alá szorítva hangszerét soha nem hallott muzsikájával ébresztette a világot.
– Mi ez a gyönyörűség? – hallgatóztak a mező lakói. – Fussunk közelebb, nézzük meg!
De hiába futottak, mert a zene egyre csendesedett, egyre távolodott.
– Mondd meg nekik, hogy visszajövök – üzente Szellőkével a tücsök a mező felé intve, mielőtt végleg eltűnt.
A mező lakói azóta is egyre várják. Olykor a távolban kémlelik, hátha felbukkan a jól ismert, örök vándor. Mindenkinél jobban várja a hőscincér, aki már nem örül ármánykodással szerzett dicsőségének. Most újra háborúság dúlja a lelkét, és sóvárog az után a nap után, amikor kiderül róla, hogy csak másodhegedűse a nagyvilágnak.
– Milyen furcsa – gondolja olykor –, egyáltalán nem boldogító érzés mindenáron elsőnek lenni.
Ilyenkor mintha nagy kő esne le a szívéről.
Pap Kata rajza