– Hékás, figyelj a lábad elé! Amúgy helyben is volnánk.
Zalán kikukucskált Székláb mögül. Egy nagyobbacska tó partján álltak.
– És mit fogunk itt csinálni? – érdeklődött. Sehol nem látott csónakot vagy hasonlót, amivel akár átkelhetnének, sem épületet, egyáltalán semmi olyasmit, amivel akármit is kezdeni lehetne.
– Mit csinálnánk? Hát javítunk. – Székláb a földre dobta a szerszámosládáját, és kihalászott belőle valamit, ami talán szebb napjaiban egy emelő lehetett.
– Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el! Szépen beakasztjuk a vízfelszín szélébe. Te figyelsz rá, hogy ki ne csússzon a helyéből, én pedig kezelem az emelőt. Egyikünk sem akar a vízbe pottyanni, szóval óvatosan!
A sálja tekervényei közt Zalán felnevetett. Hogy micsoda? Akármi is történt az elmúlt napon, ez azért túlzás. Mégis mi ez a bohóckodás? Közben Székláb lehajolt, megkereste a vízfelszín szélét, és egy hirtelen mozdulattal beakasztotta az emelő végét. Zalán megrökönyödve nézte, hogy a tó vize, ha csak egy centire is, de elválik az iszaptól, és úgy lóg a levegőben, ahogy azt a víznek nagyon nem szabadna tennie.
– Ne bámulj! Fogd a végét! – üvöltötte Székláb. Zalán szót fogadott, az öreg pedig pumpálni kezdte az emelő karját. Busa feje mindjobban elvörösödött, amint fokról fokra magasabbra emelte a vízfelszínt. Lassacskán feltárult a tó feneke is, sárosan, de járhatóan, a vízfelszín pedig már biztonságos magasságban függött fölötte.
– Így jó lesz. – Székláb rögzítette az emelőt. Most már nem csúszhatott ki.
– Ügyes voltál. Gyere! Odalent van dolgunk.
Leereszkedtek a tófenékre. Székláb határozott léptekkel masírozott előre, Zalán viszont azonnal térdig merült a sárban, és szégyenszemre orra bukott. Prüszkölve próbálta magát kiszabadítani.
– No, mi van? – fordult vissza Székláb. – Mi ez a locsipocsi? Nem élvezkedni jöttünk, dolgunk van, fiacskám. Szedd össze magad, és maradj a nyomomban, akkor nem fogsz elsüllyedni! – Ezzel az öreg továbbment.
– Köszönöm a segítséget – morogta félhangosan Zalán, miközben nagy nehezen kikászálódott a sárból. Mindene csupa mocsok lett, és jó modor ide vagy oda, kiköpött egy jókora barnás ragacsot. A szeméből is kikaparta a sűrű, hideg masszát, és amint ismét viszonylag normálisan látott, észrevette, hogy a feje fölött, a vízréteg túloldalán egy halraj gyűlt össze, és – és rajta nevetnek.
– Nincs jobb dolgotok? – kiabálta feléjük Zalán. Ám a halaknak eszük ágában sem volt továbbúszni, vidáman csapkodtak uszonyaikkal, és majd megpukkadtak a nevetéstől.
Szépen vagyunk, ha már a halak is kiröhögnek – dohogott magában a fiú. Más körülmények között önfeledten dagonyázott volna, mert azért, valljuk be, fene jó érzés fülig elmerülni a lágy sárban, és tetőtől talpig koszosnak lenni, de ha kinevetik az embert, az rögvest elveszi a kedvet a mókától, különösen, ha buta halak mulatnak a nyomorúságán. No meg az a rusnya béka, amelyik az imént csatlakozott a kárörvendő bandához. Ráadásul még hideg is volt, az a fránya szél még a tófenékre is befújt. Zalán dideregve összehúzta magán a mocskos kabátját, nyakát, amennyire csak tudta, behúzta, és belelépett az öregember lábnyomába. Nem süllyedt el, sőt olyan biztos talaj volt a lába alatt, mintha betonon állt volna.
Nagyszerű – ingatta a fejét, és mert nem kívánta tovább szórakoztatni a tó lakóit, végig a talpnyomokon maradva Székláb után ugrabugrált. A halak és a béka követték, hátha láthatnak még néhány kinevetni való hasra esést. Székláb egy árok mellett állt, a szerszámosládájában kotorászott.
– Végre előkerültél – vetette oda félvállról Zalánnak. – Jegyezd meg, hogy amikor velem vagy, nem játszadozunk, hanem dolgozunk! Keményen dolgozunk. – Felemelkedett a ládából, és a fiú felé fordult. – Te meg hogy nézel ki?
Zalán már éppen nyitotta volna a száját, de inkább meggondolta magát. Kiabálni akart és méltatlankodni, bepanaszolni ezeket a kárörvendő, büdös halakat és kövér béka cimborájukat, aztán emlékeztette magát, hogy ha nem teszi azt, amit Székláb mond, bizony lehet, hogy soha nem találja meg a szüleit. Ezért csupán annyit mondott, hogy „elestem”.
– Gyere ide, megszárítalak! – vonta magához Székláb. Itt-ott megpaskolta a fiút, Zalán kabátja pedig hamarosan száraz és finom meleg lett. Közben a fiú válla fölött a bámészkodókra nézett, s mérgesen összevonta szemöldökét:
– Ejj, de rég ettem már halászlevet! – kurjantotta, s a halak egyszeriben, huss, elúsztak. Csak a béka lebegett a vízben, gülü szemeit Széklábra szegezve, szája bárgyú vigyorrá görbült.
Székláb farkasszemet nézett vele egy darabig, majd miután tudomásul vette, hogy nagyon buta ez a béka, közölte vele, hogy békacombot is nagyon régen evett már. A béka csak nézett, nézett értetlenül, míg nagy sokára felbukkant egy hal, oldalba bökte, s orrával eltaszigálta onnan.
– Most pedig munkára! – dörögte Székláb. Meglóbálta csavarkulcsát. – Míg én a tavat javítom, te szépen összeszeded ezt a sok szemetet, amit a derék emberek széthajigáltak.
A szerző rajzai