Dorka óvatosan lelépett a hintólépcsőről a földre, és elfogadta Noel odanyújtott karját. Kissé furcsállotta, hogy Noel ennyire ünnepélyesen viselkedik, hiszen nem szoktak egymásba karolva közlekedni, de mivel Noel volt az idősebb, nem tiltakozott. Homályosan úgy érezte, unokabátyja pontosan tudja, mikor mit illik, és ráhagyatkozott erre a számára ismeretlen tudásra. Egyébként nem csupán a sejtelmei voltak homályosak.
A délutáni nap ma szokatlan fényt szórt, elmosódó pirosra festette a levegőt. Mintha nem levegőben lépkednének Noellel, hanem légnemű ribizliszörpben. A furcsa fényben Noel haja sötétvörösre vált. De nem csupán a haja tűnt másmilyennek. Törékenyebbé vált az egész teste, ezt érezte, ahogy unokatestvére oldalához simult, vékony lett a karja és a dereka is. És nem csak Noel tűnt vékonykának. Dorka határozottan úgy érezte, hogy maga is nagyon könnyű. A lába alig érinti a földet, mintha nem lépkedne, inkább szép lassan úszva közlekedne a föld fölött néhány centivel. Érdekesképpen nem lepődött meg, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy az ember egyik nap rugdossa a kavicsokat a szandálja orrával, másnap pedig átlibeg az udvaron, be a kastélykapun, míg el nem foglalja a helyét egy finoman sodort ezüstszálakból készült karosszékben. A szék egy szintén ezüstszálakból sodort asztalka mellett állt, három másik szék társaságában. Dorka leült,és csak miután kényelembe helyezkedett, vette észre, hogy Noelen kívül még két tagja van a délutáni összejövetelnek. Az asztalka túloldalán álló ezüstszéken Borostyán üldögélt, testéhez képest apró lábait furcsán keresztbe tette, első lábai egyikében pedig egy irinyó-pirinyó ezüst kistányért tartott.
– Szervusz, Dorka! – köszöntötte a kislányt, aztán az asztalra helyezte a tányérkáját, az ölébe tett fehér damasztszalvétát pedig elegánsan felcsippentette, hogy a morzsák ne szóródjanak róla szanaszét. – El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy eljöttetek. Mindjárt kezdődik a koncert. De előbb szeretnélek bemutatni Pál hercegnek. Téged és Noelt is, természetesen. Micsoda kivételes délután!
Borostyánnak ragyogtak az örömtől a pikkelyei. Dorka megilletődve libbent le a székről, hogy a herceghez lépjen. Nem tudta levenni a szemét piros zubbonyának hatalmas ezüstgombjairól. Nem is gombok, gömbök, gondolta. Fogalma sem volt, hogy jutott eszébe, hogy a bemutatkozásnál ne kezet nyújtson. Ehelyett megállt, két ujjal megfogta ruhája két szélét, majd az egyik lábát a másik mögött keresztezve könnyedén meghajolt a herceg előtt, és szemét lesütve mondta meg a nevét. Érezte, hogy Noel mögötte áll, és hogy kissé meglepődött a viselkedésén. Amikor újra felemelte a fejét, látta, hogy a herceg szintén felállt a székéből, és rendkívül barátságosan néz rá. Aztán finoman megérintette Dorka vállát, és megszólalt.
– Valóban igen jólesik, hogy ellátogattatok szerény délutáni hangversenyünkre. Azonkívül örömömre szolgál megismerni egy ilyen derék kisasszonykát. Magam is szívesen szórakoztatnálak benneteket virgináljátékommal, de kérlek, most tekintsetek el ettől. Kissé gyengélkedem, aminek minden bizonnyal az a magyarázata, hogy kimerültem a legutóbbi hadjáratban, hol kis lövés esett rajtam, amelyből Isten segedelmével lassan felépülök.
Aztán Noelhez fordult, aki addigra meglehetősen zavartan topogott Dorka mögött. Most azonban ő is a herceghez lépett, és úgy döntött, férfiasan kezet nyújt. Pál herceg elégedetten elmosolyodott, és megveregette Noel vállát.
– Nem csekélység egy ilyen kiváló legényke látása! Minden bizonnyal úgy repes a szívem, mint ahogy Zrínyi Miklós uramé, midőn ő látott engemet ilyen idős koromban. Mert az igaz, hogy nagyon megszeretett már kicsiny gyermekségemben. Valaminő hasonlót érzek én is, hogy látom, milyen kiváló csemeték teremnek hazánk széles kertjében.
Noel erősen koncentrált, hogy a herceg minden szavát megértse, aztán nagy megkönnyebbülésére a herceg újra hellyel kínálta őket.
– Mielőtt a zenekar megkezdené kisded muzsikálásunkat, kérlek, lássátok el magatokat uzsonnával, és foglaljatok helyet! Remélem, kedvelitek a nádmézes vánkosfánkot! – mutatott az asztalka közepén álló talpas süteménykínálóra. Az ezüsttálon porcukorral hintett süteményhalom púposodott. Dorka kivett kettőt, aztán az ölébe terítette a tányérja mellé készített fehér szalvétát, ahogy az imént Borostyántól látta. Nem tudta, mi az a vánkosfánk, és egy pillanatig nem volt benne biztos, hogy nem udvariatlanság-e, ha kérdezősködni kezd. Így aztán csupán megjegyezte, hogy a fánk pompás, és mennyire hasonlít egy kispárnára.
– Kispárnára? – kérdezett vissza Pál herceg. – Valóban. Kitűnő észrevétel. Minden bizonnyal ezért nevezik vánkosfánknak. A vánkos ugyanis éppen azt jelenti, hogy párna.
– Ó – lepődött meg Dorka, és lenyalogatta szája széléről a nádmézet. Arra időközben rájött már, hogy a nádméz pedig valószínűleg épp a porcukrot jelenti. De hogy miért, arra nem tudott rájönni. Majd meg kell kérdeznem Borostyántól, gondolta. A krokodil időközben újra felemelkedett, hogy mindenkinek töltsön az apró ezüstkupákba.
– Úgy vélem, jólesne egy kis frissítő. Pál herceggel arra jutottunk, hogy mivel nem ihattok még bort, talán örülnétek egy kis márcnak.
– Márcnak? – kérdezte meglepődve Noel. – Mi az a márc? – fordult Dorka felé, mert biztosra vette, hogy ez is valami, amiről azért nem tud, mert Franciaországban nevelkedik. Dorka tanácstalanul nézett vissza rá, és kissé megrázta a fejét.
– A márc? – kérdezett vissza a herceg. – A márc egy csudálatos hűsítő. Méz és csillagánizs a titka. A környék legjobb mézeskalácsosától rendeltem.
Borostyán időközben mindenkinek töltött, Dorka pedig azonnal belekortyolt az ismeretlen italba.
– Finom – jelentette ki azonnal, a herceg pedig elégedetten bólintott.
– Örülök, hogy ízlik. Ha megbocsátjátok, Borostyán barátom és én egy kis mazsolabort iszunk az egészségetekre – azzal megemelte a serlegét, és ivott ő is. – És Borostyán egészségére, természetesen! Kevesen vannak, akik tudják, hogy mit jelent számomra ez az öreg és hűséges teremtmény!
Pál herceg Borostyán felé fordult, és rá is megemelte a serlegét. Borostyán zavartan elmosolyodott.
Szalma Edit rajza