A tavaszi szél
Az erdőben áll egy bokor. Tavasszal bolyhos kis barkák nőnek rajta. Jött egyszer egy bolondos szellő, körbekerülte a bokrot, megcsiklandozta a barkákat, azok meg nevettek, kacagtak. Akkor a szellő gondolt egyet, és a hátára kapta a legkerekebbet.
Megperdítette, megforgatta, és amikor földre rakta, a bolyhos barkából kipattant két barkamanó. Két testvér, Pipi és Patyi, egy lány meg egy legény. A szél úrfi játékos kedvében megfujkálta őket, és már indult is, hogy máshol is szeleskedhessen egy jót. Ám akkor Pipi rákiáltott:
– Hékás, a többi barkával mi lesz?
Mire Patyi is méltatlankodni kezdett:
– Barátok is kellenek!
– Szszszsz! – szisszent fel a szellő.
Aztán nagy ívben fordult egyet, kacskaringózott, bukfencezett, és még két barkát lecsiklandozott az ágról. Pörgette, forgatta, de többre már nem volt kedve, a magasban magukra hagyta őket. Pipi futott jobbra, Patyi szaladt balra, csak hogy a barátokat elkapja.
– Elkaplak! – tárta ki a karját Pipi.
– Puhára esel! – rikkantotta Patyi. – És hopp! – Cece Pipi kezébe zuttyant.
– Zsupsz! – Szilka Patyi nyakába pottyant.
A barkamanók megörültek egymásnak. Füttyentettek, nevettek, ugráltak. Ám akkor a magasból félénken leszólt valaki:
– Engem nem kap el senki?
A barkák felnéztek, és látták ám, hogy egyvalaki még ott hintázik az ágon.
– Megfogunk! – kiáltották a lánykának. Ám Bobbával a komisz szellő csak szélvészkedett. Nem pörgette, nem forgatta, mint a többit, így ő a bolyhos bundából csak félig-meddig bújt ki.
– Beszorult a lábam, nem tudok ugrani! Félek is! – sopánkodott.
Pipi leoldotta a kötényét, a barkafiúk megfogták a négy sarkát, és Bobba alá tartották. Bobba lendült egyet… lendült kettőt… a harmadikra behunyta a szemét, felhúzta a lábát… és eleresztette az ágat.
– Jaaaj! – sikította. Perdült, forgott, bucskázott, mígnem – hopplá! – a köténykében landolt. Ott aztán kinyújtózott, a földre eresztette a lábát, és már táncolt is a barkákkal a selyemfűben. Bobbának egyedül a szoknyája maradt bolyhos, de azt egy cseppet sem bánta, olyan szépen pörgött a táncban.
A hinta
Pipi és Patyi az erdő mélyén, egy tölgyfa odvában talált otthont magának. Hamar kicsinosították. Pipi puha mohaszőnyeget terített a földre, Patyi kerek követ gurított asztalnak, lett gesztenye széknek. Kéregből elemózsiás polcot fabrikáltak, rá mogyorót, csipkebogyót, pitypangvirágot pakolásztak. Már a tűzhely is a helyén volt, az ágyikók is mindjárt készen. Még kincsesládájuk is lett, csigaházzal, egy pakli falevél kártyával, csillogó kövekkel, fenyőtűvel és cérnával. De Pipi csak nem volt elégedett.
– Nagy itt az üresség – állt meg az odú közepén –, kéne ide még valami.
– De mi? – kérdezte Patyi. Pipi nem szólt semmit, csak sarkon fordult, és már szaladt is ki az ajtón.
Hogy Patyi se maradjon le, futott vele. Bobbához siettek, aki a tisztáson éldegélt a virágok között, egy tágas üreg rejtekében. Amikor Pipi és Patyi megérkezett, a barkalány éppen virágkoszorút font a réten.
– Kötélért jöttünk! – mondta Pipi.
– Kettőért! – tette hozzá Patyi.
– Kötélért? – kérdezte Bobba, azzal felnyúlt a magasba.
Elkapott pár arra hajló árvalányhajat, hogy megerősítse, összesodorta őket, és így lett két kötele. Az egyiket Pipinek adta, a másikat Patyinak. Pipi és Patyi megörültek az árvalányhaj kötélnek. Siettek is tovább. Most Cecéhez mentek, a patak partjára. A barkafiú épp a fák gyökerein csúszdázott.
– Ülőkét keresünk! – kiáltott oda neki Pipi.
– Kényelmes ülőkét! – vágta rá Patyi.
Akkor Cece a patakpartra ugrott, és a vízből egy vastag botot halászott ki.
– Mit kezdjünk ezzel? – vakarta meg a fülét Patyi, de Pipi már tudta is! Iszkoltak Szilkához. Szilka a sombokornál volt, kis bicskájával furulyát faragott.
– Megfaragnád az ülőkénket? – kérte Szilkát Pipi.
– Ilyen rücskösen nyomná a fenekünket! – magyarázta Patyi.
Szilka megforgatta a kezében a vastag botot.
– Hogy lesz ebből ülőke? – kérdezte, mert sehogy sem értette.
Pipi csak mosolygott, és amíg Szilka leháncsolta, megfaragta, simára csiszolta a botot, addig ő töviről hegyire mindent elmondott. Aztán köszönetképpen meghajolt, kézen fogta Patyit, és már ott sem volt. Az odúba érve az ülőke két oldalára kötözte a köteleket, székre állt, és a kötélvégeket a mennyezetre erősítette. Ott lógott a hinta a szoba közepén, pont úgy, ahogy Pipi elképzelte. Patyi akkor felpattant rá, és hajtani kezdte. „Hinta, palinta, hintázik a Patyika” – harsogta nevetve. Estig lengedezett volna rajta, ha Pipi azt nem mondja:
– Tudok egy szebb éneket!
Így hát cseréltek.
Száll a hinta, de magasra száll,
Égbe lendül, soha meg nem áll,
Reggel én is felülök, jó magasra repülök,
Száll a hinta, de magasra száll!
Monszport Vivien rajzai