Josszele, a vízhordó

Amikor még a pozsonyi gettóba nem volt bevezetve a víz, a házakban levő kutak pedig nem tudták minden háztartás vízigényét biztosítani, ivóvízért a Zsidó utca alsó végén levő közös kútra jártak. A gazdasszonyok számára ez nehéz és fárasztó mindennapi munkát jelentett, sabat vagy más ünnep előtt pedig a szokásosnál is több vízre volt szükségük.

Nem tudni, mikor és honnan, felbukkant a gettóban egy fiatalember. Nem volt bőbeszédű, az emberek Josszelének hívták. Öltözéke szerény, de tiszta volt, és türelmesen hordta a vizet két faputtonyban, melyek a vállán átvetett rúd végén csüggtek. Szünet nélkül dolgozott reggeltől, éppen hogy csak pirkadt, késő estig. S bár szorgalmas volt, fizetsége csekély, amiből még egy árva kisgyereket is eltartott. Josszele a nehéz munkától egyre sorvadt, és az egyik estén fáradtan hajtotta le fejét a kútkávára, és szíve mélyéről akkorát sóhajtott, hogy a kút kőfala beleremegett és könnyezni kezdett. Josszele becsületére váljék, hogy hamar túltette magát pillanatnyi elgyöngülésén, mert eszébe jutott hogy az emberek még várják a vizet, azaz várják őt a vízzel. Amikor emelte ki a kútból a tele puttonyt, meglátta, amint egy idős asszony az utcán bemegy egy közeli házba, fején ezüst főkötővel, egy ezüstfejű botra támaszkodva. Az asszony kedvesen rámosolygott, aztán hirtelen eltűnt.

Éjszaka Josszele elment a kúthoz felfrissülni. A víztükörben egy fényt pillantott meg, mely a kút belső falához állított gyertyától származott. Mint akit varázserő vonz, lemászott a létrán a kútba. Legnagyobb meglepetésére egy folyosót talált, melynek kikövezett alján kis gyertyatartó állt. A kútfalról aláhulló vízcseppek hangja közt távolodó léptek zaját meg mintha egy bot tompa kopogását hallotta volna. Levegőt se mert venni, meg sem tudott mozdulni. Akkor megpillantotta az ezüst főkötős idős asszonyt, amint a gyertya mellé egy apró fehér batyut helyez, aztán hirtelen eltűnt a sötét folyosó mélyén. Josszele, mintha csak álmában tenné, fogta a batyut, és kimászott a kútból.

Amikor szerény otthonában kinyitotta, finom ételt talált benne, meg sabati bort. Az ünnepet az árva kisgyerekkel nem mindennapi örömmel tartották meg. Josszele azután minden harmadik napon ugyanazon a helyen egy szerény batyucskát talált. Meggyógyult, s újult erővel tovább szállította szomszédainak a vizet.

Éppen azon a napon, amikor elhatározta,hogy megkeresi a jóságos ajándékozót, hogy köszönetet mondjon neki, a gettóbeli nagy zsinagógában bejelentette a sámesz, hogy az ezüst főkötős idős asszony elhunyt.

 

  

 

A vén melámed

Mojse Schneider, az öreg melámed, vagyis tanító a Miklós utca egyik komor házának sötét alagsori szobájában élt. Felesége már régen meghalt, és a szegény tanítói fizetése csak nagyon szerény megélhetést biztosított neki, noha egész életében az egyik legértékesebb ajándékot, a műveltséget osztogatta.

Osztályának, a schédernek padjait a zsidó negyed már nagyon sok szorgalmas gyereke és apró csibésze koptatta. Egyesek nagyon komolyan vették a tanulást. Gyorsan megtanulták a héber ábécét, az álefbédet, és már vallásos szövegeket is olvastak. A melámednek valahol az egyik sarokban volt egy nádpálcája is. A tanítók hagyományosan ezt az eszközt használták a fegyelmezésre, de Mojse Schneider sosem vette elő. Valószínűleg a jóságos szíve akadályozta abban, hogy ilyen módon „fizesse ki” a kis gézengúzok bármelyikét. Egy valami azonban biztos. A vén tanító szeretetének és türelmének köszönhetően osztályának minden diákja a héber nyelv jó ismeretével távozott. Ismerte az összes betűt, s tudott olvasni és írni.

A nehezebb felfogásúakat egy jól bevált ősi módszerrel buzdította: meggyőzte őket arról, hogy a tudás édes. A betűket kis lapokra ragasztotta, s mézet csöpögtetett rájuk. El sem hinnétek, milyen gyorsan megjegyezték a gyerekek, ha a helyesen elolvasott betűről lenyalhatták a mézet! A Miklós utca lakói közt az a szóbeszéd járta, hogy amikor a vén Mojse melámed meghalt, esténként az ablakából kihallatszott, amint a betűk történeteket mesélnek a jóságos, kedves tanító bácsiról.

 

A szerző rajzai