A nagy kaland aprósüteménnyel indul
Pontosan a világ végén, egy centivel sem tovább volt egy hétvégi kastély, amelynek a hálótermében rettenetesen horkolt valaki. Ezt a műveletet olyan hangosan és olyan szorgalmasan végezte, hogy messze a környéken meg nem maradt senki emberfia. Épp ezért lepődött meg még maga a mesélő is, amikor hirtelen kinyílott az erkélyajtó, és belépett rajta egy leányzó. Először óvatosan körülnézett, mint aki titkos küldetésben jár, majd az ágyhoz lopakodott.
– Ébredj, Tutálibe Málibe! Nézd! Hoztam egy kis aprósüteményt!
A királyficsúr felült, és riadtan pislogott körbe a szobában.
– Ki az? Ki merészel felébreszteni ezeréves álmomból, amit a gonosz kétfejű böszörkény bocsátott rám?
– Ne ijedj meg! Csak én vagyok az, Hamispipőke! – mondta a leányzó, miközben kissé elpirult. Mit elpirult! Lángvörös lett az arca!
– Micsoda? Jól hallok? Újabban a Hamupipőke ébreszti fel a királyfit?
– Hát ez az – sóhajtotta a lány, s egy habcsókot nyomott a királyficsúr homlokára. – Szörnyű dolog történt! A jóságos Grimmanó varázspálcájában lemerült az elem.
Tutálibe nem nagyon értette az egészet.
– Na és? Kapni a boltban másikat!
– Igen ám, de mire kicserélte, minden mese úgy összekeveredett, hogy a napra lehet nézni, ám ott is műhold ragyog.
A királyficsúr az ablakhoz rohant, de nem látott semmit, mert pontosan a világ végi semmire nyílt az ablaka. Megkóstolta a habcsókot és bólintott.
– Értem. És miben tudnék neked segíteni?
– Mondj gyorsan valamit, ami nem igaz! – s mielőtt még Tutálibe kinyújthatta volna a kezét, Hamispipőke gondosan elcsomagolta a maradék habcsókot és becsúsztatta az ágy alá.
– Ami nem igaz? Hm. Kétszer kettő az öt!
– Én most ezt gyorsan elhiszem. Így ni, meg is van! Királyficsúr, te most lóvá tettél engem – nyerítette a kancává átvedlett leányzó, s türelmetlenül dobbantott mellső patáival –, pattanj hát gyorsan a hátamra, és meg se álljunk a nagy és sivár kőerdő mélyéig.
– Miért, mi van ott? – nézett be sóváran Tutálibe az ágy alá az aprósütemények után.
– Ott lakik Hóköményke, akit ha te feleségül kérsz, erejét veszti a varázslat, és minden szereplő visszakerül a saját meséjébe.
A királyficsúrnak azonnal elment az étvágya. Gyorsan végzett néhány egyszerű lovagi tornagyakorlatot, hogy helyreálljon a vérkeringése, majd lova hátára pattant.
– De nekem eszem ágában sincs ám megnősülni!
– Málibe! Ha nincs eszed, ága sem lehet...
És nagy nyerítéssel, égszakadással, földindulással elvágtattak. Már vagy egy órája kapálta Hamispipőke patkójával a sűrű, rózsaszín felhőket, amikor Tutálibe kinyitotta fél szemét, és halkan megjegyezte:
– Úgy látom, ez itt az Üveghegy!
Alighogy földet éreztek maguk alatt, nagy d-mollal és f-dúrral, fékcsikorgással és csilingeléssel megjelent egy valódi, hamisítatlan böszörkény. Úgy nézett ki, ahogy a böszörkények általában: a szeme piros volt, az orra varacskos szürke uborkára hasonlított, s bizony fogak tekintetében igencsak szűkében állt: egy vaslapátnyi felül, egy hólapátnyi alul. Gúnyos és félelmetes zengésű kacaját jól ismerték szerte Meseföldön.
– Felébredtél, királyficsúr?! Pedig még csak másfél óra telt el az ezer évből!
– Jobb dolgom akadt nekem a szundikálásnál, te ártatlan banyedli! Nősülésre adom a fejem.
– Ha-ha-ha! Szegény fejed! – rikácsolta a böszörkény. – Nézd meg jól ezt az Üveghegyet! Csupa visszaválthatatlan flaskó. Innét pedig csakis akkor indulhatsz tovább Hóköménykéhez, ha mindet elcipelted egy északi-sarki boltba, és beváltottad csengő aranyfillérekre a rettenetesen didergő eszkimókusok kürályánál.
Ezzel eltűnt, csupán egy kis záptojásszagot hagyott maga után.
Vincze Nóra rajzai