Amikor még tündérek is éltek az emberek között, az emberek is tündérek voltak egy kicsit. Így aztán mindenféle csodák estek meg velük. Néha szomjúságot oltó forrássá változtak, néha szakadék fölött átívelő híddá.
Néha meg egyszerűen csak emberek voltak, s ez talán a legszebb csoda, ami emberrel megeshet a földön. A bűvös erejű kő története is e körül forog. Egy erdei tündér őrizte a bűvös erejű követ. Nagy hatalmú kő volt, az egyetlen az egész világon. Így érthető, hogy a tündér jobban vigyázott rá, mint a szeme világára. Aranyfonálra fűzve a nyakában hordta, egy pillanatra sem vált meg tőle, még az ágyát őrző fiatal nyírfáknak sem engedte megérinteni, hiába könyörögtek érte zsendülő leveleikről igazgyöngy könnyeket hullatva. A tündér a fejét rázta: nem, nem. Inkább szépséges lányokká változtatlak benneteket, ha akarjátok, csak a kövemet ne kérjétek. De a nyírfák nem akartak szépséges lányokká változni. A követ ugyan nem kérték többé, ám azóta minden tavasszal sírnak, amikor kibontják leveleiket, csupa könnyes ragyogás tőlük az erdő.
A kő bűvös ereje pedig abban állt, hogy aki ember a szíve helyére tette, egyszerre szép lett, jó, erős és okos. De nem közönségesen szép, jó, erős és okos. Szépsége kiapadhatatlan kút lett, amiből teli pohárral merített a csúnyáknak, jósága a gonoszokért nőtt emberfelettivé, ereje a gyengékért, esze az együgyűkért.
– Próbáljuk ki – mondta egyszer az egyik tündér, amikor épp valamennyien unatkoztak. – Hátha valami jó szórakozás kerekedik belőle.
– Én nem hiszek a kő bűvös erejében – mondta egy másik tündér. – Ismerem az embert, ismerem önzését, nincs az a hatalom, ami azt legyőzné. Mihelyst van valamije, ami a másiknak nincs, gőgössé, fukarrá változik.
– Fogadjunk, hogy a kövemnek van ilyen hatalma. És most azonnal be is bizonyítom – tüzesedett neki a követ őrző tündér. – Hozzatok ide valakit, akárkit, egy embert, s próbáljuk ki rajta. A tündérek szétfutottak, térültek-fordultak, s máris ott álltak egy fiatal lánnyal.
– Akarsz szép lenni? Szebb, mint bárki más a földön? Akarsz-e jó lenni, jobb a többieknél? Erősebb és okosabb?
– Igen – mondta a lány. – Mit kell érte tennem?
– Semmit. Csak add ide a szíved, hogy a helyére tegyem ezt a követ, s abban a pillanatban szebb leszel, jobb, erősebb és okosabb, mint a többi ember.
A lány kivette a szívét, a tündér pedig leoldozta nyakából a bűvös erejű követ, és a lány szíve helyére tette.
– Mit érzel? – kérdezte tőle azon nyomban.
– Hogy szép vagyok. Szebb, mint más. Hogy jó vagyok. Jobb, mint más. Hogy erős vagyok. Erősebb, mint más. Hogy okos vagyok. Okosabb, mint más.
– Mit érzel még? – kérdezte újra a tündér.
– Ezenkívül semmit – mondta a lány furcsa, üres hangon.
– Az lehetetlen. Érezned kell még valami mást is – erősködött a tündér.
– Fázom. Itt belül – mutatott bizonytalanul a lány arrafelé, ahol a szíve helyén most a kő volt.
– Majd mindjárt kipróbáljuk. Hozzatok ide egy csúnya, egy gonosz, egy gyönge és egy együgyű embert. Aztán vezessétek őket szépen sorban a lány elé – rendelkezett a tündér. Amikor a lány meglátta a csúnya embert, felsikoltott, és eltakarta a szemét.
– Vigyétek innen! Látni sem bírom! – kiáltotta. Amikor elé vezették a gonosz embert, ájtatos hangon, szemét forgatva kérte a tündéreket, hogy zárják a gonosz embert börtönbe. A gyönge embert eltaszította, az együgyűt kinevette.
– Nem értem – mondta a tündér zavartan nézelődve körbe –, mi történhetett?
– Ostoba – szólalt meg ekkor egy vénséges vén tündér, aki eddig oldalról nézte a többiek játékát. – Dobd el a követ, s add vissza a lánynak az egyetlen igaz hatalmat, ami mindent legyőz a földön, az emberi önzéstől a halálig: add vissza a szívét.
A tündér átcserélte a követ a lány szívére. A lány abban a pillanatban visszaszürkült egyszerű emberi teremtménnyé. Nem volt többé szebb, jobb, okosabb és erősebb, mint más, de a szemében delejes erejű fény gyulladt. Sorban ránézett a csúnya, a gonosz, a gyönge s az együgyű emberre. Rájuk mosolygott.
– Ezentúl mindig veletek maradok – mondta, s a hangjában melegség bujkált. A tündérnek pedig ezt mondta:
– Köszönöm.
A tündér persze nem értette, miért boldog most egyszerre a lány. De hát csak tündér volt. Káprázat. A szíve helyén drágakő. Így mit sem tudott a titkok titkáról – az emberi szívről.
Balázsy Géza rajza