Bibi és Kifli kutya 9. rész - Fel!

 

Bibi, Kifli és Madame Loulou elhatározták, hogy másnap kilátogatnak a majálisra. A parkban lesz a pompás mulatság. Lehet majd virslit – ez főleg Kiflinek volt fontos –, plüss- meg tollasjátékokat – Madame Loulou kedveli az ilyesmit –, vattacukrot venni.

Másnap kora délután el is mentek a parkba. Végigsétáltak a cukorkaárusok előtt, megtekintették a virsli- és kolbászosbódékat, elidőztek a tollasjátékokat kínáló standok előtt, és jól szemügyre vették a vattacukorárust. Bibi először vattacukrot evett, utána virslit, amiből persze Kifli is kapott, Madame Loulou pedig ezalatt egy tollas farkú plüssmajmot szerzett a céllövöldében. Loulou nem akart felülni a körhintára, és bár Kifli szívesen körbenézett volna a kísértetkasélyban, Bibi ezt nem tartotta jó ötletnek.

− Még megijesztesz valakit! – rázta a fejét, amikor Kifli jegyért könyörgött, hogy beléphessen a rettenet birodalmába.

Kifli leszegett fejjel kullogott tovább, mert egy kicsit csalódott a majálisban. Madame Loulou is ment volna haza, mert a hangos zene nem volt ínyére. Bibi ugyan maradt volna még, mert szívesen beszélgetett volna a barátaival, akikkel összefutott a vattacukrosnál, de látta a két lógó orrot, így hazaindultak. Már a legszélső bódénál jártak, amikor megpillantották a csodát. Óriási volt! Egy óriási, de tényleg óriási csokor lufi, felért egészen az égig. Egy egészen kicsiny ember tartotta a kezében.

− Tessék, tessék, lufit tessék! – kiabálta az egészen kicsiny ember. – Olyan könnyű, mint a szivárvány!

− Húha! – mondta egyszerre Bibi, Kifli és Loulou.

− Akarok egy pirosat! – vakkantotta Kifli, mert a piros az ő színe.

− Az én bundámhoz az ezüstszín megy legjobban – közölte Loulou, le sem véve a szemét egy hatalmas ezüst lufiról.

− Na jó, kaphattok lufit. Én azt a csodálatos égszínkéket kérem – mutatott rá a legeslegszebb színű lufira Bibi pont a csokor közepén.

− Parancsoljon kisasszony, a három lufi! – nyújtotta át az égszínkék, a piros és a hatalmas ezüst gömböt Bibinek a kicsiny lufiárus. – Jó utat! – kacsintott búcsúzóul.

Bibi, Kifli és Loulou hazasétáltak a három csodálatos lufival. Louloué volt a legnagyobb, Kifli pirosa meg a legkisebb.

− Az enyém a legkisebb – jegyezte meg elgondolkodva Kifli. – Nem lehetne fújni bele még egy kis levegőt?

− Szerintem lehetne – mondta Bibi. – Várj, segítek kibontani. Így ni, fújj bele! – Azzal odaadta Kiflinek a kibontott szájú lufit.

Kifli belefújt. Azaz csak belefújt volna. Mert amint kinyitotta a száját, az összes levegő a lufiból átszökött őbelé, és felfújta a hasát. Kifli annyira meglepődött, hogy gyorsan összezárta a száját. A levegő bennszorult, és Kifli szép lassan emelkedni kezdett. Fölemelkedett a földről, és csak emelkedett, és emelkedett az ég felé. Bibi és Loulou álmélkodva néztek utána.

− Nem fáj? – nyögte ki végül az első eszébe jutó kérdést Bibi.

Kifli csak rázta a fejét és vigyorgott. Majd intett a mellső lábával, hogy kövessék. Loulou azonnal kibontotta a maga lufiját, és egy pillanat múlva már emelkedett ő is fölfelé. Bibi egy bátorító sóhaj után követte őt.

Nem sokkal később ott lebegtek mind a hárman a park fölött, összeszorított szájjal, mégis vigyorogva, mert amit onnan láttak, az egészen meglepő volt. Fentről minden egészen más! Gyengéd szél simogatta körbe őket, de ők nem törődtek vele, csak tekintgettek lefelé a lenti világra.  Hű, de vicces! A magasból apró játéknak tűnt minden, a házak babaházaknak, az emberek picike babáknak látszottak. Csodálatos! 

Egy hirtelen jött szélroham azonban odébb sodorta őket, és már a közeli erdő felett lebegtek, jó messzire az otthonuktól. Bibi a karjaival a levegőt lapátolva igyekezett nem elszakadni Kiflitől és Louloutól, s a föld felé mutogatva próbálta megértetni velük, hogy ideje hazafelé venni az irányt, még mielőtt nagyon messzire fújja őket a szél. Kifli és Loulou elkezdték óvatosan kiengedni a hasukba szorult levegőt, aminek a következtében lassan, hintázva, ahogy egy őszi levél az októberi szélben, ereszkedni kezdtek. Bibi követte őket. Amint lehuppantak a földre, kitört belőlük a nevetés. Nevettek, nevettek, szanaszét gurultak a nevetéstől.

− Fantasztikus! Juuuj! De vicces! Csodálatos! − kiáltozták egymást túlharsogva.

− Láttátok a kertünket? Milyen picike virágok! Mint a gombostűk!

− A sok ember a parkban! Miaúúú, mint egy hangyaboly!

− Vaúúú, a virsliárus! Az egész standot be tudtam volna kapni!

− Már értem, miért kívánt jó utat a lufiárus! – eszmélt föl aztán Bibi.

Hát persze! Nem akármilyen lufiárus lehetett az! És még az úton hazafelé elhatározták, hogy jövőre is kilátogatnak a majálisra, de akkor már nem a játékok meg a virsli és vattacukor, hanem egyes-egyedül csak a lufiárus miatt.

Hátha megismételhetik ezt a csodálatos utazást!

 

Horváth Ildi rajza