Hűségesen őrizte Péter a mennyország kulcsát, mikor egyszer csak nagy lövöldözés, rikongatás hallatszott a földről. Kinyitotta a kaput, aztán lekukucskált, mert a nagy kíváncsiság majdhogy ki nem bökte az oldalát. A zajra kijött Krisztus urunk is. Mikor meglátta Pétert, adott neki háromnapi szabadságot, hogy végére járhasson a nagy zenebonának.
Ha elolvasod a mesét, akkor a végén érdekes feladatokat találsz!
Jött Péter, mert azt hitte, valami különöset lát. Pedig dehogy! Csak a szüret járta: kurjongattak, lövöldöztek, muzsikáltak, mint közönségesen. Már az első pincénél nyakon csípték őkegyelmét, és itatták vele a murcit, ha kellett, ha nem. Majd egy öreg puttonyt nyomtak a nyakába, hogy legalább azt szolgálja meg, amit megivott. Más pincénél a friss pörköltet diktálták bele, amire aztán ivott a maga fejétől is, ha kínálták, ha nem. Táncban is lett része meg a nótázásban sem maradt utolsó. Így történt aztán, hogy mire észrevette magát, a szabadság réges-régen lejárt. Péter nagy szégyenszemmel tért vissza az égiekhez. Krisztus urunk előtt nagyokat ásított, hosszúakat pislantott, és várta türelmesen a dorgálást. A Mester tudott mindent, de most az egyszer nem büntette meg, csak annyit kérdezett szelíden: – Rólam megemlékeztek-e a szüretelők? – Egy huncut fia sem, Uram, Teremtőm, hacsak valamelyik nem káromkodott. Krisztus urunk nagyon, de nagyon elszomorodott, hanem azért nem szólt egy árva szót sem. Péter hűségesen őrizte tovább a kaput. Míg telt az esztendő, sok lelket beeresztett, még többet visszaküldött. Mikor a szüret ismét közelgett, minden jótét lélektől megkérdezte a szőlők állapotát. Ha megtudta aztán, hogy van áldás bőven, Krisztus urunk előtt is egyre sűrűbben emlegette a szüret nevét. – Jól van, édes szolgám – szólalt meg Jézus –, látom, megint lekívánkozol. Ne félj, eleresztlek, sőt a három nap helyett fél esztendő szabadságot adok, de most elvárom ám, hogy idejében visszatérj. Égre-földre esküdözött Péter, hogy megbecsüli magát, aztán jött szélsebesen a földre. Korán érkezett, mert még csak arattak, olyankor pedig nyulat lehetne lőni a szőlőszemekkel, olyan kemények. Alighogy a mezőre ért, nagy fekete felhő kerekedett. A faluban mindjárt veszedelem elé harangoztak. Lett is veszedelem, de még mekkora! Csak a szele kibontogatta a kévéket, a markot mind szanaszét seperte. De ez még mind semmi, az ítélet ezután következett: villámlott, dörgött, csattogott! Lett sírás-rívás, mert csak úgy dűlt a jég. Nem volt már a szőlőnek egy ép szeme sem, mikor Péter rémülten a mennyország ajtajához ért. – Mi baj, Péter? – kérdezte az Úr. – Segíts, Uram, ha Isten fia vagy! Földönfutóvá lesznek az emberek, mert minden áldást elver a jég! – Hát rólam megemlékeztek-e? – kérdezte Jézus. – Ó, Uram, örege-apraja egytől egyig azt kiáltja: „Uram Jézus, ne hagyj el! Uram Jézus, segíts meg!” – Látod, látod, mikor az ember áldásban úszik, legelsőnek azt felejti el, aki adta. Csak a végső veszedelemben emlékszik meg arról, akit elfelejtett. Péter, Péter, ha máskor ott jársz köztük, a víg nóta mellett ne feledd, hogy imádkozni is megtanítsd őket! A feladatokhoz kattints ide!