Balla Margit: A kis cickány és a szobor/Malý piskor a socha

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis cickány. Itt éldegélt a csipkebokor alatt. Egy szép estén, amikor kidugta az orrát a bokor alól, hogy szokásos körútjára induljon, furcsa dologra lett figyelmes. Az égen épp kelt föl a hold.

Akkora volt, de akkora, hogy a cickány attól félt, menten ráesik. Még sosem látta ekkorának. Sietősre fogta hát az esti útját. Átvágott az árvácskákkal teleültetett ágyáson, s a park közepén, mint mindig, most is felpillantott a hatalmas talapzaton álló szoborra. A szobor fémnadrágján és kardjának hegyén megcsillant a holdfény.

A cickány sietett volna tovább, hogy egy kis elhullott kenyérhéjat keressen a pad alatt, amikor a szobor megmozdult. Mintha megemelte volna az egyik karját. A cickány ijedtében a földhöz lapult. Onnan figyelt tovább nagyokat pislogva.

Nem kellett sokáig várnia. A szobor egyszer csak megrázkódott, nyújtózott egyet, és egy hatalmas ugrással lenn termett a földön. Öles léptekkel a padhoz ment, leült, lábát kinyújtóztatva, karját a pad támláján elnyújtva egy nagy sóhajtással megpihent.

A cickány levegőt sem mert venni, annyira félt. Ám a szobor hirtelen felé fordította fémábrázatát, egyenesen ránézett, és megszólalt:

− Jó estét, koma! Akad valami rágcsálnivaló?

− Öööö… akadni akad – makogta zavartan a cickány. – De te… izé… ön… izé…, hogy jött le… lehetetlen…

A szobor vidáman felnevetett.

− Egyet se félj, koma! Nem bántalak, csak lejöttem egy kicsit kinyújtani a lábamat. Ez a sok ácsorgás, tudod, még egy magamfajta vasembernek is fárasztó – mondta és tovább gyönyörködött a holdfényben.

A kis cickány motyogott valami köszönésfélét, és amilyen gyorsan csak tudott, visszaszaladt a csipkebokor alá.

 

Kde bolo, tam bolo, bol raz jeden malý piskor. Býval tuto pod šípovým kríkom. Jednej peknej noci, keď vystrčil nos spod kríka, aby sa vydal na svoju obvyklú pochôdzku, všimol si niečo zvláštne. Na oblohu práve vychádzal mesiac.

Bol taký, ale taký obrovský, až sa piskor preľakol, že sa naňho zrúti. Ešte nikdy sa mu nezdal byť taký veľký. S nočnou pochôdzkou sa teda poponáhľal. Prešiel záhonom vysadeným sirôtkami a uprostred parku, tak ako každý večer, aj teraz zodvihol pohľad na sochu, ktorá stála na obrovskom podstavci. Na jej kovových nohaviciach a hrote meča sa zaligotal svit mesiaca.

Piskor sa práve chcel poponáhľať ďalej, aby pod lavičkou pohľadal stratenú kôrku od chleba, keď sa socha pohla. Akoby zodvihla jednu ruku. Piskor sa od preľaknutia pritisol k zemi. Odtiaľ ju ďalej sledoval, len tak klipkal očami.

Nebolo treba dlho čakať.  Socha sa odrazu otriasla, ponaťahovala a obrovským skokom sa zniesla na zem. Siahovými krokmi sa vybrala k lavičke, posadila sa, ponaťahovala si nohy a s veľkým povzdychom si položila ruky na operadlá lavičky.

Piskor sa neodvážil ani nadýchnuť, taký bol preľaknutý. Zrazu sa však socha k nemu otočila kovovou tvárou a riekla:

„Dobrý večer, kmotor! Je tam niečo pod zub?“

„Ehm... niečo by sa našlo,″  zajakal sa rozrušene piskor. „No ty... oné... vy... oné..., ako ste sem zišli... to nie je možné.. ″

Socha sa veselo rozosmiala.

„Nič sa neboj, kmotor! Neublížim ti, len si trochu ponaťahujem nohy. Vieš, to večné postávanie je únavné aj pre takého železného človeka, ako som ja, ″ odvetila a ďalej sa kochala v mesačnom svite.

Malý piskor ešte zašomral akýsi pozdrav a tak rýchlo, ako len vedel, rozbehol sa späť pod šípový krík.

 

Slovnik/Szótár

piskor − cickány

pod šípovým krkoma csipkebokor alatt

na obvyklú pochôdzkuszokásos körútjára

záhonágyás

zodvihol pohľadfelpillantott

podstavectalapzat

kovový fém

hrot mečaa kard hegye

svit mesiacaholdfény

klipkal očamipislogott

siahovými krokmi ‒ öles léptekkel

kmotor ‒ koma

 

Fordította Cselényi Fodor Olívia

 

Balázsy Géza rajza