Cicúr és a többiek 9. rész

 

Cicúr is gondolkodóba esett. Az elmúlt napok eseményei ugyan meglehetősen szokatlanok voltak, de hogy veszélyben lenne az életük, azt végképp nem tudta elképzelni. Ugyan ki akarna ártani nekik?

− Mérges ránk valaki? – kérdezte aztán hangosan.

A többiek magukba roskadva ültek a vacsora romjai felett, és csak ingatták a fejüket. Lulu azonban felpillantott a tányérjából.

− Lehetséges – mondta halkan.

− Ugyan kicsoda? – vakkantotta Kifli, és felpattant, mint aki azonnal harapni készül.

− Ki fogjuk deríteni, kiskutyám! − intette őt nyugalomra Bibi, majd a macskához fordult. – Mi jutott eszedbe, Lulu?

− Nem tudok semmi biztosat – kezdett bele a macska –, ez csak egy elmélet. De lehet, hogy igazam van.

− Mondd már! – morrant rá Cicúr türelmetlenül.

− Jól van, csak világosan akarok látni, mert a tévedés időveszteséget jelent – sziszegte Lulu most már a kosarából, ahova gyorsan beugrott a türelmetlen kutyák elől, és meg lapult. – Egyszóval ha valaki megkaparintja a könyvünket és elolvassa, tudni fog rólunk mindent. És ha esetleg még bele is ír, akkor úgy alakítja az életünket, ahogy akarja. A rabszolgái leszünk anélkül, hogy tudnánk róla!

− De ki az, aki ilyen rabszolgákat akar magának? – szólt közbe Bibi. – Nálunk rendetlenebb, neveletlenebb társaságot nem hordott hátán a föld!

− Ez igaz! – bólogatott Gréta. – Se te, se a kutyáid nem vagytok valami szófogadók.

− De most nem erről van szó! –  Lulu most már egészen határozott volt. – A világ legszófogadatlanabb kutyája, még ez a kettő is kénytelen azt csinálni, ami a könyvben le van írva!

− De hát ott nincs leírva semmi előre! – Marcus nem értette, hová akar a macska kilyukadni. – A könyv pontosan a valós eseményekkel egy időben íródik, nem előre!

− És ha az írás történik előbb? – vágott vissza Lulu.

− Úgy érted, volt már rá példa, hogy valaki beleírt egy könyvbe? – szólalt meg  most Mazsola is.

− Igen! Ez a kérdés! – bólogatott hevesen a macska.

− Nem tudok róla – mondta Gréta. – Mivel a könyvtár titkos, nem tud a létezéséről senki, kivéve az ott dolgozókat, akikben megbízom, és még néhány könyvtáros a világon.

– Hát gondolkodjunk, ki az, aki ezek közül azt szeretné, ha szót fogadnánk neki? – kérdezett tovább Lulu.

Bibi a kutyáira nézett:

− Húha! Bajban vagyunk! – vakarta meg Cicúr fejét.

De nem volt idő sokat töprengeni, mert Gréta folytatta:

− Vegyük sorra! Tudod, Bibi, amikor évekkel ezelőtt elfogadtam ezt a munkát és  Nuukba utaztam, abban a biztos tudatban hagytalak magadra, hogy rendes gyerek vagy, rendesen viselkedsz, és az állataidat is jól neveled. Tévedtem volna?

− Hát… − Bibi zavartan összehúzta magát és magyarázkodni kezdett. – Nem, nem hiszem … Csak, tudod, mindig van valami, szóval nehéz dolog ez így… mindig pontosnak lenni, mikor mindig annyi minden közbejön, érted…

− Bibi, komolyan mondod? – nézett Gréta az unokahúgára.

−  Hát például reggel nehéz pontosan beérni az iskolába, amikor olyan jó az ágyban lustizni, mert kint esik az eső vagy süt a nap, vagy amikor nincs kész a házi, mert a kutyákkal játszottam… érted? … Nehéz ám leckét írni olyankor, amikor egy macska dorombol az öledben, és egy jó könyv van a kezedben. Köszönni se könnyű a szomszédnak olyankor, amikor a kutyáimmal játszom. De a kutyáknak is nehéz nem megugatni a szomszéd nénit, aki amúgy is mérges rám, mert könyvtáros, és sosem viszem vissza időben a könyveket …

Aztán Bibi elhallgatott. Gréta törte meg a csendet.

− Tehát, ha jól értem, a tanárok, a szomszédok, és mindenki, aki ismer titeket, joggal véli úgy, hogy kissé rendetlen társaság vagytok, és meg kéne változnotok.

Bibi, Kifli és Lulu a padlót bámulták. Majd Cicúr dacosan kihúzta magát:

− Én nem értem, miért! Sose bántottunk senkit! Nem értem, mit nem csinálunk jól? Azért ugatunk, mert az a munkánk! Védjük a gazdát! Bibi azért késik az iskolából, mert velünk játszik. Lulu azért ijesztgeti a szomszéd kanáriját, mert zavarja a pihenésben. A könyvtári könyveket meg pont azért nem visszük vissza időben, mert úgyse olvassa más senki, hát akkor meg minek?

− Na de Cicúrka! – Gréta megbotránkozva nézett a kutyára. – Hogy mondhatsz ilyet! Még hogy senki!

− Igenis senki! Mert már mindenki csak a telefonját nyomkodja, látom ám! – folytatta Cicúr hevesen. – Még kutyasétáltatás közben is! Akkor meg minek legyek rendes kutya, ha úgyse érdekel senkit?

Gréta elmosolyodott:

− Helyben vagyunk. Cicúrka, nem mások miatt vagyunk rendesek, hanem magunk miatt. Mert nem akarunk rossz kutyák lenni, még ha mindenki más az is, ugye? Elgondolkodsz ezen?

− Nem is tudom…

 

Folytatjuk!

 

Balla Margit

 

Török Bianka rajza