Aznap reggel Emit és Petit szokatlanul korán ébresztette az anyukájuk.
− Gyerekek, gyorsan reggelizzetek, nemsokára indulunk!
Az ikrek a szemüket dörzsölgették, nem aludhattak vissza, ahogy a nyári szünetben addig szokásuk volt. Szomorúan vették tudomásul, hogy ennek a vakációnak is vége.
Ráadásul most a nagymamához kell utazniuk, hogy nála töltsék a következő tíz hónapot, míg a szüleik a tengerentúlon dolgoznak. Emi és Peti nem tudta igazán, milyen messzi is van az a tengerentúl, hiszen még csak most mennek negyedik osztályba, és az iskolában eddig nem tanultak földrajzot, de nem is ez számít. Éppen elég baj az, hogy el kell szakadniuk a barátaiktól, az iskolatársaktól, az otthonuktól, a megszokott játékoktól, kedvtelésektől, és egy isten háta mögötti faluba, egy ódon házba kell költözniük idegenek közé. Igaz, a nagymama nem számít idegennek, mivel azonban messze lakik a várostól, ahol ők élnek, ritkán találkoznak, és nem igazán ismerik őt. Elszontyolodva tömték magukba a reggeli utolsó falatkáit, pedig az anyukájuk nagyon kitett magáért: gofrit sütött csokipudinggal! Ám most minden kényeztetés hiába volt.
− Figyeljetek, az a pár hónap úgy elröpül, hogy észre sem veszitek − próbálta vigasztalni őket az apukájuk.
− Igen, és karácsonykor találkozunk! – tette hozzá az anyukájuk, aki legalább annyira elkeseredett volt, mint ők.
− És nagyon jó lesz a nagyinál, meglátjátok, egy egészen új élet – próbálkozott tovább az apukájuk, de ezzel csak még jobban elvette a két gyerek kedvét.
A család nyomott hangulatban ült be az autóba, s mélyeket hallgattak végig az úton. Emi és Peti az otthon hagyott barátaikat és ajátékaikat siratták a hátsó ülésen.
− Apu szerint a mamánál nincs wifi – sóhajtotta Peti.
− A tabletemet se engedték elhozni, merthogy úgyse tudnám használni – nyögött fel Emi. – Annyira rossz! Mit fogunk ott csinálni tíz hónapig?
− Legszívesebben lefagyasztatnám magamat tíz hónapra! – mondta Peti egészen magába roskadva.
A dimbes-dombos, kedves vidék látványa sem hangolta jobb kedvre őket. Amikor megállt az autó a sárga falú, zöld zsalus, kopott ház előtt, amit a szülők néha kúriaként emlegettek, s ami bizony látott már szebb napokat is, valahogy egyiküknek sem volt kedve kiszállni. De nagymamájuk máris jött eléjük, és szélesre tárta a rácsos kertkaput (ami szintén fényes zöld lehetett valaha, most viszont csak egy nyikorgó ócskavas volt).
− Végre itt vagytok! A kedvencedet főztem, kislányom – és egy puszit nyomott sorban mindegyikük orrára. Látszott rajta, hogy nagyon örül. (Bár egy picit izgult is, hogy fogják majd érezni magukat nála a ritkán látott unokák.) – Zöldbableves és szilvás lepény! Ez az augusztus igazán kedves volt hozzánk. Annyi a szilva, hogy nem győzünk majd lekvárt főzni! – terelte be vidáman a vendégeket a nagy házba.
Az ebédlőben egy fehér damasztabrosszal leterített, óriási asztal várta őket. Emit és Petit azonban egyre csak a szilvatermés foglalkoztatta: vajon azt a sok gyümölcsöt mind nekik kell majd kimagozniuk? Anyu a lelkükre kötötte, hogy minden házimunkában segítsenek a nagymamának. Ez lenne hát az új élet? – pislogtak egymásra kétségbeesve. Gyerekmunka internet-hozzáférés nélkül?!
Az ebéd egyiküknek sem ízlett, mert egyáltalán nem olyan volt, mint amit otthon szoktak enni. Más íze volt. Emi és Peti a spagettit, a pizzát, a rántottcsibefalatokat, a hasábburgonyát meg a kakaós csigát szerette, mint minden gyerek, akit ismertek. A nagymama levese savanyú volt, a lepény meg nem elég édes.
− Menjetek, fussátok körbe a kertet, mostantól a ti birodalmatok! – biztatta őket ebéd után a nagyi.
Mit volt mit tenni! Könnyes puszikkal elbúcsúztak a szüleiktől, még egyszer megígértek nekik mindent, amit csak kértek tőlük, s kirohantak a hatalmas kertbe. Volt ott minden, ami egy ilyen régi kertbe való: térdig érő fű, rég nem metszett gyümölcsfák, elvadult rózsabokrok, rogyadozó lóistálló, dülöngélő szerszámoskamra és ezer meg ezer ódon szerszám, berozsdált gép. Egész délután csak felderítettek, mint a felfedezők, amikor egy új földrészre lépnek.
− Hát még ha az erdőnket meglátjátok, az lesz ám a csuda! – mondta nagyi, amikor vacsorázni hívta őket.
− Erdőd is van, mama? – hüledezett Peti.
− Bizony! Nem is akármilyen!
− De wifid, az nincs, ugye? – próbálkozott Emi.
− Nem is tudom, mi az. De ne féljetek, találtok itt elég mulatságot, nem fog hiányozni semmi, megígérem!
− Jaj, mama, te olyan régi vagy!
Nagyi erre akkorát nevetett, hogy rázkódott a ház bele.
− De még milyen régi! Na gyertek, lekváros bukta meg kakaó a vacsora.
− Utána nézhetünk tévét? − reménykedett Emi.
− Nézhettek, de három hírcsatornán kívül más műsort nem igen találtok benne − hangzott a válasz.
− Ne már, mama! – nyafogott Emi. – A kőkorszakban élsz?
− Lehet, Emília − puszilta meg a kislány feje búbját a nagyi. – De meg fogod szeretni, ebben biztos vagyok. Vacsora után pedig majd mesélek nektek.
A vacsora most mindkét gyereknek nagyon ízlett, fogmosás közben meg is beszélték, hogy a szökés tervezését egyelőre elnapolják. Amikor már az ágyban voltak, mamájuk a szoba sarkában terpeszkedő olvasófotelbe telepedett, és belekezdett a kiskanászról szóló mesébe.
− Mama, olyan furcsán beszélsz – jegyezte meg Peti.
− Igen, mert már kivettem a műfogam – nevetett nagyi.
− Nem baj, így viccesebb.
Emi nagyon kedvesnek találta a mamája selypítését, és mire az a vízforralós részhez ért a mesélésben, Petivel együtt már úgy aludtak, akár a tej.
A szerző rajza