Téli versek

 

Koncsol László: A zúzmara

 

Nyirkos, havas éj volt,

ködbe bújt a kert,

elborult az égbolt,

zimankót lehelt.

 

Tiszta lett a reggel,

föllobbant a nap,

gyönggyel, ékkövekkel

szórta a havat

 

tele, s mind a fákra

jégfüzér került,

gyöngyös téli párta,

csipke szikrafürt.

 

Tüskés fény a gallyon.

Cseng a szilvafa.

Jég a testem, arcom –

így a zúzmara.

 

Ezüst fonalakból

nagy, dermedt pehely,

csengő ágbogakból

szőtt kristálykehely.

 

Csillagdísz paláston,

ezer ágbogú.

Kerti fagykarácsony,

üvegkoszorú.

 

Dénes György: Micsoda idő

 

Olyan nagy a hó,

elakad a ló,

elakad a szán

meg az autó,

torlasz, hókupac

rejti az utat,

áll a síneken,

megáll a vonat.

Micsoda idő,

micsoda világ,

a járókelő

orráig se lát,

a szemét, fülét

belepi a hó,

micsoda idő,

nincsen arra szó.

Hát a szél, a szél,

hogy zúg, hogy üvölt,

fehér sivatag,

pusztaság a föld,

még az eresz is

zúzmarás, deres,

aki teheti,

fedelet keres.

 

Kulcsár Ferenc: Vén tornyon is hó ragyog

 

Deres szárnyú, habfehér

seregekben jár a szél –

szarkalábat ró kazlakra,

jégvirágot az ablakra.

 

Diófánkra varjú száll,

kohog, krampog: – Jaj, de kár,

nincsen dió, csak zúzmara,

kár, kár, nincsen csak tél fagya.

 

Erdőn innen, hegyen túl

három napja szállong, hull –

leng a cserjék fehér sátra,

a Pilis-domb hósapkája.

 

Szitál, hullong, pilinkél,

Lingó-hegyen dülöngél –

erdőt színez meseszépre,

fátyolt pingál földre, égre.

 

Vén tornyon is hó ragyog,

ámulnak az angyalok –

körbeszállják, dalolgatnak,

hajnal jöttén szétszaladnak.

 

Balázsy Géza rajza