Löffler Zsuzsanna: Az elvarázsolt testvérek és az utolsó boszorkány - részlet

 

– Mehettek – egyezett bele azonnal Tótágas. – Mindhárom próbán megálltátok a helyeteket, nem hiszem, hogy bármi bajotok történhetne a Sárkány-hegységben. Bár Beléndekkel jobb, ha vigyáztok! – tette hozzá.

– Ki az a Beléndek? – kérdezte Mátyás, mert neki nem lett volna ellenére egy jó kis csata.

– Beléndek az utolsó gonosz boszorkány Sárkány-peremen. De nem a sárkánybarlangok környékén lakik, hanem a hegység belsejében, ahol nem él rajta kívül semmilyen más teremtmény. Valószínűleg nem is találkoztok majd vele.

A denevér már indulóban volt, az utolsó pillanatban mégis visszafordult.

– És még valami. Elsőként az egyfejű sárkány barlangját fogjátok megtalálni, de ahogy haladtok előre, a fejek száma is szaporodni fog!

Dénesnek még lett volna egy-két kérdése Beléndekről, ám Tótágas most már tényleg kiröppent a kapun, és felszállt a magasba.

– Járjatok szerencsével! – kiáltott még vissza.

A két fiú is kilépett a kapun. A napsütés elvakította őket a barlang sötét mélye után, de gyorsan megszokták a fényt. Megállapították, hogy a megszokott ösvényen folyathatják útjukat. Kisvártatva meg is pillantották az első sárkánybarlang széles száját. A sötéten tátongó bejárat felett a következő felirat díszelgett:

 

Egyfejű rezidencia

Kéretik csendben megközelíteni!

 

Megálltak a barlang előtt, de nem mertek belépni. A barlangból ugyanis kilógott egy hatalmas, pikkelyes farok, aminek a másik végén bizonyosan egy sárkány volt. Bekiáltottak:

– Hahó, egyfejű!

Füleltek egy ideig, de semmi válasz nem jött. Újra megpróbálták.

– Jó napot! Van itt valaki?

Most sem érkezett válasz. Beljebb merészkedtek, és a félhomályban megpillantották a sárkányt. Nem volt nehéz rájönni, miért nem válaszolt nekik, az egyfejű ugyanis mélyen aludt. Odaléptek hozzá, de az alvó állat meg sem moccant, így lehetőségük volt alaposan szemügyre venni. A méretén meglepődtek, mert legalább akkora volt, mint három indiai elefánt. Testét sötétzöld pikkelyek borították, hátán bordó taraj meredezett. Nagy fejét karmos mancsaira hajtotta, miközben nyugodtan szuszogott, széles orrlyukaiból forró levegő áramlott ki. Még alvás közben is ijesztő látványt nyújtott, mégis közelebb mentek hozzá, és megkocogtatták a vállát.

Semmi sem történt. Kicsit megpaskolták a fejét. Megint semmi. Most már erősebben taszigálták az oldalát. Ismét semmi. Mátyás megbökdöste a kardjával. A sárkány nagyot horkantott, de meg sem mozdult. Tanácstalanul járták körbe, újra meg újra. Zajt nem tudtak csapni – nem is igazán akartak –, mivel a barlang tulajdonképpen üres volt, a sárkányt leszámítva. Közben Mátyás morgolódni kezdett:

– Végre találunk egy sárkányt, erre alszik, mint a bunda! Ez meg milyen mese, talán a Csipkerózsika? Az biztos, hogy én nem csókolgatok  semmilyen rusnya sárkányt, hogy felébredjen! Förtelmes szájszaga van! Ráadásul aki csókkal kelti fel, annak feleségül is kell vennie, nem?

– Ne zagyválj mindent összevissza! – vetett rá lesújtó pillantást Dénes. Azon gondolkozott, ha csak úgy felrázzák a sárkányt, előfordulhat, hogy igencsak mérges lesz – akármilyen barátságos is egyébként –, ezért talán nem kéne felébreszteni. Épp szólni akart Mátyásnak, hogy hagyják annyiban a dolgot, de öccse megelőzte:

– Szerintem menjünk! Tudod, hogy szól a mondás? Sose ébreszd fel az alvó sárkányt!

– Tényleg van ilyen mondás? – kételkedett Dénes.

– Valahol már hallottam – válaszolta Mátyás –, de ha eddig nem volt, most már van! – jelentette ki, és kilépett a barlangból.

– Legyen, menjünk tovább! – egyezett bele a bátyja.

Elindultak a következő barlang felé. A fiúk tulajdonképpen megkönnyebbültek, hogy az egyfejű nem ébren várta őket. Mostanáig nem tudták, mire számíthatnak, hiszen fogalmuk sem volt róla, hogy néznek ki és mekkorák valójában a sárkányok. Az egyfejű látványa felkészítette őket a többi sárkányra, így nyugodtabban várták a következő találkozást. Hátha ott több szerencséjük lesz!

Úgy tűnt, a hegységnek ezt a részét sűrűn lakják a sárkányok, mert alig tíz perc gyaloglás után újabb barlangot pillantottak meg. Szája jóval szélesebb volt, mint az előzőé, és borzalmas csámcsogás hallatszott a mélyéből. Ahogy ott álltak előtte, időnként egy-egy hatalmas csont röpült ki a sötétből – az egyik majdnem fejen találta Dénest –, ezért jobbnak látták, ha azonnal odébbállnak, nehogy a végén belőlük legyen vacsora. Már vissza is fordultak, de amint elindultak volna, utánuk szólt egy mély hang:

– Hahó, van ott valaki? Bárki is az, lépjen bátran beljebb!

Itt már nem lehetett meghátrálni, be kellett menni a barlangba. Csak nem fognak nyúlként elfutni! Beléptek a félhomályba, ahol egy jól megtermett, kétfejű sárkánnyal találták szemben magukat. Hossza körülbelül akkora volt, mint az előző sárkány, csak éppen borzalmasan kövér volt.

"Mint egy óriási gumilabda, csak lábakkal!" – gondolta magában Mátyás nem éppen tiszteletteljesen, miközben próbálta leplezni a vigyort az arcán.

A kétfejűt épp evés közben zavarták meg. Bár a helyzet úgy festett, hogy nehéz lett volna a sárkányt nem evés közben zavarni, mert feltehetően folyton evett. A barlangjában mindenhol élelemmel teli hordók és ládák álltak, lerágott csontok hevertek szanaszét. Most is egy kisebb kazalnyi étel előtt ült; a fiúk szájtátva bámulták, ahogy két szájában felváltva tűnnek el az egész sonkák, kosárnyi almák, hordónyi szörpök, sokszor kosarastul-hordóstul.

Ami azt illeti, nem volt túl bizalomgerjesztő látvány. A sárkány szája zsíros volt, mellkasán lekvár kenődött szét, karma alatt krumplipüré száradt. A testvérek fanyalogva bár, de úgy gondolták, itt az ideje elővenni a mesébe illő hercegi modort. Mély meghajlással, illendően köszöntötték a sárkányt:

– Üdvözlünk, kétfejű sárkány, és jó étvágyat kívánunk! Éléskamrád soha ne fogyjon ki!

 

Rátkai Kornél rajza