Mi mindent ki nem gondolnak ezek a bohó falusi gyerekek. Amint meggyúrták hóbul az emberformát, azt mondta Rigó Bandi:
– Ragasszunk neki lengő szakállat kenderből.
Majd így szól Szijjártó Pista:
– Tegyünk a fejére papiroskoronát.
Mind ott nyüzsögnek, rezsegnek körülte. Mindeniknek van valami ötlete. A Kovácsék Gyurija orrot csinál neki murokból. (Juj, be csúf vörös orra lett!)
– Hollá, ha már koronája van, adjunk a nyakába palástot is: hozzátok ki az ágytakarót; legyen egészen király.
– Hát királyi jogart a kezébe?
Úgy biz azt, fölékesítették. Ősz paróka a fején, bot a kezében, szakasztott úgy nézett ki, mint egy fejedelem. Csakhogy ennek aztán furcsa következtetése lett. A hóember, látván magán a hatalmi jelvényeket, elbizakodott, s így szólt magában: „Ha már mindenem megvan, ami egy királynak kell, megszerzem még azt az egyet is, ami hiányzik; elmegyek országot keresni.” S uccu, lelkem hóembere... meglóbázza botját, megemelinti lábát, és csodák csodája, megindul. A gyerekek elképedve kiáltják utána:
– Hová megy fölséged?
Mire visszafelel a hókirály:
– Elindultam, addig járok,
amíg országot nem találok.
Ment, mendegélt, egyszer csak előtalált az úton egy madárijesztőt, aki, midőn mellette elmene, gorombán rárivallt a hóemberre:
– No jó, hogy jössz, pajtás, mert már én eleget ácsorgok itt nyár óta. Ideje, hogy fölválts a hivatalomban!
– Minek képzelsz te engem? – fakadt ki a hóember, és még vörösebb lett az orra haragjában, mint előbb.
– Hát én bizony madárijesztőnek hiszlek, mint aminő jómagam vagyok.
– Vakmerő, felségsértő! ... – kiáltott fel a hókirály. – Hát nem látod, hogy az én testem hókristályból van, te meg csak hitvány rongyból?
Megijedt erre a madárijesztő, és földig hajlott: „Kegyelem, kegyelem.” Megvető tekintettel és még kevélyebb léptekkel ment odább a hókirály, kinek első kalandja ilyen szerencsésen végződött.
Nem messze egy nyúl volt meglapulva a barázdában, aki hallotta a párbeszédből, hogy királyi személyiség utazik inkognitó. Megörült értesülésének a tapsifüles, s lóhalálában futott mindenütt a király előtt, hírül adva a többi állatoknak, hogy ki közeleg.
Mert éppen kapóra jött. Az állatok országában, miután az utolsó oroszlánt is kilőtték, üresen állott a trónus. Az állatok kényelmetlenül érezték magukat államfő nélkül, s javában főtt a fejük, hogyan kellene szert tenni egy királyra. Mind megörültek a nyúl váratlan hírének. A harkály meghallotta, fölszállt a fára, s onnan rikácsolta, hogy messze hallják:
– Jön a hatalmas hókirály! Üdv a királynak!
A farkas vonítva adta tovább a nagy újságot, a medve dörmögve örvendezett, s felbiztatta a farkast, a rókát meg a szelíd őzt, hogy az új király őket nevezi ki miniszternek. A többi hivatalokat is felosztották. Holló lesz az államtitkár, bagoly lesz a tanfelügyelő, a nyúl pedig, tekintettel most szerzett érdemeire, megválasztatott szónoknak. Ő üdvözli a hókirályt ékes mondókával. Az erdő egy tisztásán mind összejöttek tehát az állatok, s mikor a hókirály odaért, a nyúl rágyújtott az ünnepi beszédre:
„Fölséges hókirály, isten hozott nálunk.
Légy ezentúl a mi örökös királyunk.
Országunk törvénye amiképp rendeli,
így állapodtak meg az ország rendei.
Minden jobbágyodnak forró óhajtása,
csövestül hulljon rád az égnek áldása.
Trónodat hintse be derengő napsugár...”
– Kár, kár! – károgott közbe a holló a fáról, mintha a következő rímet találgatná: „sugár-kár”, amitől annyira megzavarodik a nyúl, hogy egy ige nem sok, de annyit sem bírt kihebegni.
A király, látván a szónok kínos helyzetét, kegyesen közbevágott:
– Kedvelt híveink!
– Halljuk! Halljuk!
Mélységes csönd állott be.
– Elfogadom a trónt – kezdte a hókirály –, és mindenben igazságosan, a törvény szerint kormányzom kedvelt országomat, királyi kegyelmemmel mindenkor hajlandó maradván irántatok.
Egeket harsogtató „éljen!” tört ki erre, mely fölverte az erdő csendjét. Egy díszkocsi gurult elé, melybe beleültették őfelségét, hogy székhelyére hajtasson. A díszhintót két gyönyörű szarvas vonta. Maga a hintó is pompás volt, színezüst kékes díszítéssel. Hogy a parádé még nagyobb legyen, elöl a nyúl nyargalt, mint kengyelfutó, pedig a szíve tele volt keserűséggel a holló ellen, aki a „kár” közbeszólással megzavarta. Nem is bírta megállni szemrehányás nélkül:
– Mit fecsegsz bele a beszédembe, te szemtelen?
– Azért, mert rosszat kívántál a királynak, te füles.
„Derengő napsugár hintse be a trónját.” Hát mi rossz lehet ebben? – tünődék a tapsifüles.
– Majd meglátod, hiszen meglátod – mondá a holló baljóslatú hangon, s felrepült a király botjára díszőrségnek.
Így értek be nagy ünnepélyességgel a székhelyre, mely egy forrás alatt volt ősidőktől kezdve. Őfelsége elhelyezkedett a trónján, s méltóságteljesen fogadta az állatok hódolatát. Nagy örömünnep volt ez! A trón erős oszlopai: bagoly, szarvas, medve, őz, mókus, mind ott voltak, lesve a király ajkáról jövő szavakat.
S miként a nyúl kívánta, hogy az ünnep még teljesebb legyen, kigyúlt keleten a nap, s meleg sugaraival bearanyozta a trónt és a királyt. A holló oldalba lökte a nyulat:
– Itt van ni, amit kívántál!
De az efféle udvari feleselgetések miatt nem volt szabad a folyó állami ügyeknek szenvedniök. A bagoly átnyújtotta őfelségének a kinevezendő miniszterek és hivatalnokok listáját. A koncleső állatok mind odatolakodtak közel a trónhoz:
– Halljuk, halljuk a kinevezéseket!
Mindenkinek hangosan dobogott a szíve. A király e percben szólni akart, de szava elfúlt, csak ennyit bírt hörögni:
– Jaj de melegem van!
A jobbágyok ijedten néztek oda. S valóban, a királyról, mintha csapon jönne, úgy csurgott a verejték.
– Végem van – motyogta elhalóan –, elolvadok.
S valóban, koronája egyre süllyedt, teste szemlátomást horpadozott, büszkén hordott orra a földre pottyant, lábszára, karja mállott, csurgott.
– Ezzel ugyan megjártuk – szólt a róka, és elsompolygott.
– Ez a szamár nyúl felültetett – sopánkodik a bagoly. – De hol van, hadd csípjem meg!
Hol van az már! A hatodik határban szaladt azóta szégyenletében. A mackó is eloldalgott dörmögve. „Mi a király? Gombház. Ha leszakad, lesz más.” Mindenki magára hagyta a szerencsétlen hókirályt, aki aztán lassan-lassan csakugyan elolvadt. Másnap már csak egy nagy tócsa jelezte, hogy hol állott a trónusa.
Balázsy Géza rajza