Azon a nevezetes januári reggelen ahogy a nap fölkelt, nem látott mást a teremtett világon, csak havat. Hó borította a mezőt, a földeket, az erdő fenyőfáit, a bokrokat, még a galagonya ágait is. Hó fedte a kis patak jegét is. Úgy tűnt, minden élet megfagyott vagy mély álomba merült a hó alatt.
Ám ha alaposabban megnézed, vannak bizonyos nyomok, életjelek. Apró madárlábnyomok a galagonyabokor alatt, kacsalábnyomok a rét végében a tó körül, az erdőtől a partig őznyomok árulkodnak arról, hogy nem mindenki vackolta be magát tavaszig.
És a nyulak? Téli álomba merültek ők is? Úgy bizony! A horkolásuk karácsonykor egészen az erdőig hallatszott. Aztán az egyik, a nagyobbik, fordult egyet, és kinyitotta a szemét.
− Az áldóját! – pattant fel máris. – Teringettét! Hétördög! Minden tengerek ura, ne hagyj el! Csintalan, a mindenségit, ébresztőőőőő! – kiabálta.
− Mi? Mi van? – Sanyi kalóz a szemét dörgölve próbált felébredni. – Ég a ház? A bokor? A szívbaj jön rám, kapitány, minek így ordítani hajnalok hajnalán?
− Hajnalok??? Tudja maga, féleszű, mennyi az idő? – Fóris kapitány szeretett magázódva beszélni, ha nagy nyomatékot óhajtott adni a szavainak. – Hasunkra süt a nap! El vagyunk késve, mint a borravaló!!!
− Micsoda? – Sanyi nem értette. – Miről? Az új évről?
− Új év, új kezdet, ezt jegyezze meg! – pislogott komolyan Sanyi kalózra Béni kapitány. – A tavalyi év a tervezésé volt, kérem, az idei a megvalósításé lesz. Nem késlekedhetünk! – húzta ki magát.
− De mivel nem késlekedhetünk, a tengeri sellők szerelmére kérdem, mivel?
− Hát az utazással, te féleszű kalózpótlék, te! – Béni kapitány bajusza égnek állt az indulattól. – Elrendelem, a hajó készleteinek feltöltését és az azonnali kihajózást! Indulunk!
− Hajjaj! – sóhajtozott Sanyi nagyokat, de mivel látta, hogy Béni kapitány ezúttal tényleg komolyan gondolja az indulást, félretette az álmát, és munkához látott.
Hamar megjött a kedve, hiszen utazni, kalandozni ő is szeret. Hiszen ez volt a szíve vágya! Ezért mire az utolsó szál répát is bepakolta a hajóba és elengedte a parti kötelet, már szélesen vigyorgott bele a szikrázó téli napsütésbe.
− Indulunk, igenis! Kötelek elengedve! – jelentette.
− Előre! – rikkantotta Fóris kapitány, és aztán…
Aztán mi történt? A szélvész repítette őket egészen a tengerig? Hát, így is lehetett volna, igen… De nem így történt. Emlékszel, amikor azt mondtam, hó borította a patak jegét azon a reggelen?
Igen, és? Hát, be volt fagyva. Hajjaj, a nyulak nagyon elkeseredtek, amikor észrevették, hogy hiába minden igyekezetük, a hajó bele van fagyva a jégbe, és meg sem moccan.
− Meg kell törni a jeget! – adta ki a parancsot rövid, de annál mélyebb elmélkedés után Fóris kapitány.
− Aha… − bólogatott Sanyi kevésbé lelkesen. – De mivel? A kis bundás tappancsunkkal netán?
− Jó ötlet! – a kapitány tántoríthatatlan volt. – Másszál csak föl az árboc tetejére, aztán zsupsz, rá a jégre, és hidd el, megtörik!
− Aha... de mér pont én? Én sokkal kisebb vagyok, mint te! Te mezei nyúl vagy, nagyobb lyukat ütnél a jégen, ugorj te!
− Ugyan, ugyan, hát hol a híres kalózvirtus? Hát az csak egy légből kapott legenda, hogy egy kalóz semmiféle kalandtól és kihívástól nem retten meg? Hogy a legvadabb mind közül és bármire kész?
Sanyi erre kihúzta megát, egy árva mukk nélkül felmászott az árbocra, és egy velőtrázó A kalózok becsületéreeeee!-ordítással levetette magát a mélybe. Na? Reccs vagy kopp? Mi lett? Beszakadt?
Hát, nem. Bizony, szegény Csintalan Sanyi kalóz úgy elterült a jégen, mint egypár boldogabb napokat látott nyúltárs bundája otthon a kandalló előtt.
− No – szippantott egy mélyet a fagyos levegőből Fóris kapitány, megvonva kapitányi vállapos vállát –, ma se megyünk sehova.
Azzal összeszedte megtört barátját a jégről, betámogatta a vacokba, és főzött neki egy jó adag csodatévő répalevest. Másnapra a levestől Sanyi kalóznak minden porcikája összeforrt és begyógyult, és így Sanyi kalóz még jobb lett, mint új korában volt.
A szerző rajzai